Utoljára nagyjából három hónappal ezelőtt jártam Baloghék bolyi méhészetében. Akkor többek között azt mutatták meg nekem és lapunk olvasóinak, hogyan működik egy háromgenerációs családi méhtenyészet. Megnéztük a falu határában elhelyezett kaptárokat, megmutatták, mit és hogyan csinálnak, megkóstoltuk a finom propoliszos mézet is, és arról is beszéltek, hogy nemrég egy új tevékenységbe kezdtek, amit idehaza, vagy legalábbis a Bodrogközben talán csak ők folytatnak. 

Egy héttel ezelőtt csöngött a telefonom és ifjabb Balogh Sándor jelentkezett, elmondta, ha módomban áll, a hétvégén látogassam meg őket, hiszen ismét nekivágnak a méhek vándoroltatásának. Édesanyámék ágcsernyői házából indultam Baloghékhoz este hat óra tájékában. Már az odaúton egyértelmű volt számomra, milyen mézet fognak begyűjtetni a méhekkel. A modern kori szakirodalom által csak invazív növénynek titulált akácfák épp akkor érték el virágzásuk csúcsát. A családhoz vezető út mentén szinte mindenhol ott díszelegtek a fehér virágfürtökbe borult fasorok. Bár az autóm ablaka végig fel volt húzva, így is tisztán érezni lehetett az akác édeskés illatát. 

Érkezésemkor Baloghék udvarán már nagyban készülődtek. Míg a család legkisebbik tagja az új traktorukat tisztogatta – mert ugyebár piszkos traktorral nem lehet menni a méhesbe – addig Péter és Sándor, a méhészet fiatalabb tagjai és édesapjuk, idősebb Balogh Sándor a méhek vándoroltatásához szükséges kellékeket igazgatták a pótkocsi hátulján. 

Kőkemény munka 

Már a régi közmondásokból is tudjuk, hogy a méh egy irtózatosan szorgalmas teremtmény. A nap túlnyomó részében dolgozik, kilométereket repül, teszi a dolgát és csak nagyon keveset pihen. Nos, ezek a jelzők valójában a róluk gondoskodó méhészekre is illenek, pláne akkor, amikor épp vándoroltatni indulnak. Míg Baloghék régebben munkagépek nélkül, szó szerint kétkezi munkával próbálták egyik helyről a másikra hordani a kaptárakat, napjainkban már egy óriási, méretre készült hordozószerkezet és egy nemrégiben beszerzett emelőkaros traktor segítségével szállítják a kaptárakat.

„A méhek vándoroltatását valójában már kora tavasszal el kell kezdeni. Időben ki kell vizsgálni a méheket, hogy egészségesek-e, fel kell térképezni a környező méhészeteket, s nem utolsó sorban azoktól a földtulajdonosoktól is engedélyt kell kérni, ahol ideiglenesen le akarjuk rakni a kaptárakat. Ez egy hosszadalmas, időigényes folyamat, egyes lépéseket mindenképp be kell tartani. A méhek vándoroltatásához korábban óriási erőbedobásra volt szükség, de egy európai uniós támogatásnak köszönhetően most már könnyebb a munka. Az új gépeknek köszönhetően gyorsabban és hatékonyabban tudunk dolgozni. Míg korábban sajátos módszerrel, kevesebb számú kaptárt vittünk ki, addig most már egyszerre húsz kaptárt tudunk egyik helyről a másikra szállítani. Mivel a húsz kaptár súlya az egy tonnát is megközelíti, gépek nélkül ezt nagyon nehéz volna hatékonyan megoldaniˮ – közölte lapunkkal idősebb Balogh Sándor.

Környékünkön nincs múltja a vándorméhészetnek, de ha azt akarjuk, hogy a méhészkedés hatékonyabb legyen, mert az utóbbi időben egyre romlanak a hordási viszonyok, akkor szükség van a vándoroltatásra, csak ezzel tudjuk növelni a méhgazdaságok produktivitását.

Tisztább méz, jobb hordás 

Mivel a pénteki vándoroltatás utolsó pillanatáig, közel éjfélig jelen voltam, bőven volt időm kérdezősködni. Sanyi bácsi elmondása szerint a vándorméhészetnek idehaza kevésbe, azonban a szomszédos Magyarországon igencsak nagy múltja van. „Igazából két dolog miatt szorgalmazzuk a vándoroltatást: a méz tisztasága és a lehető legjobb minősége végett, illetve azért, mert az utóbbi időben egyre romlanak a hordási viszonyok. A méhek vándoroltatásával a méhek lehetőségeit javítjuk. Olyan legelőkre visszük ki őket, ahol minimalizáljuk az éppen akkor virágzó virágok keveredését. Ha olyan helyen folyik a gyűjtés, ahol szinte csak egy fajta növény virágzik, mint például most itt a Királyhelmechez közeli akácosban, az Erősben, akkor sokkal tisztább mézet tudunk produkálni. De még így sem tudunk száz százalékig tiszta mézet készíteni, hiszen a méhek mindig találnak maguknak olyan virágokat is, ami mondjuk az aljnövényzetben virágzik. Azt is fontos megemlíteni, hogy a méhecskék mindig jó minőségű nektárt hordanak. A végtermék, vagyis a méz minősége csakis a méhész szakmai felkészültségétől, odafigyelésétől és türelmétől függ. Ha elsietjük a pergetést vagy valamit rosszul csinálunk, akkor magunkban kell keresni a hibátˮ – tette hozzá a közel negyvenéves tapasztalattal bíró méhész. 

Repce, akác, napraforgó 

A bodrogközi méhekkel jelenleg háromfajta fajmézet állítanak elő Baloghék. Az év első felében a térségre egyre jellemzőbb repcéből, utána a hófehér akácból, végül pedig az aranysárga napraforgóból gyűjtetik be a méhekkel a nektárt, majd kipergetik a mézet. „A kívülállónak a vándoroltatás csak egy röpke élmény, de aki ezzel keresi a kenyerét, az tudja, mennyi munkával jár. A vándorméhészek élete nem egyszerű, viszont ez egy nagyon szép és becsületes munka. A méheket éjszaka visszük ki, mert akkor nyugodtabbak, de utána folyamatosan kijárunk a kaptárakhoz. Ha nincs a közelben vízforrás, akkor itatni kell őket. A jó hozam érdekében új kereteket kell berakni és meg kell emelni a kaptárakat, amikor a keretek megtelnek mézzel, a méz pedig kellőképpen beérik, elkezdjük a pergetést. Aki egyszer megkóstolja a kistermelői mézet, érezni fogja a különbséget a nagyiparban legyártotthoz képestˮ – mondta Balogh Sándor. 

Amikor legközelebb leemelünk egy üveg aranyló mézet a polcról, gondoljuk bele abba, milyen keményen dolgoztak a méhek és a méhészek azért, hogy finom, egészséges és nem utolsósorban megfizethető áron megvehető méz kerüljön az asztalra. Engem lenyűgöztek a munkájukkal, s bízom benne, hogy nézetemmel mások is egyetértenek.