Azon a ponton érdemes kezdeni, hogy az egykori Szovjetunió és a mai Oroszország között céljaikat és eszközrendszereiket tekintve nagyon-nagyon sok újdonság nincs. A Nyugat és Oroszország közötti küzdelem középpontjában továbbra is Európa áll. A nyugati tömb most is többé-kevésbé egységes: az uniós tagállamok többsége elkötelezett az uniós projekt, a demokratikus értékek menti kormányzás, a szabad kereskedelem, illetve a közös szabályozás révén elérhető jólét mellett. Ezzel szemben Oroszország olyan nagyhatalmi, „birodalmi Európát” látna szívesen, melyben a tényleges erőtér olyan hatalmak között oszlik meg, mint Oroszország, Németország, Franciaország és az Egyesült Királyság. Ez a jelenség megfigyelhető Moszkva olyan tárgyalási technikáján is, amikor a nyugati vezetőkkel (francia, német) inkább egyenként tárgyal.

Timothy Snyder leírása alapján két vízió ütközéséről van szó: az egyik az „integráció Európája” mellett köteleződött el, a másik (az orosz) a „birodalom Európájának” híve. E két egymással versengő jövőkép, vagyis a Nyugat és Oroszország eltérő elképzelésének eredményeként, az EU-s ügyeket új típusú konfrontációk ölelik körül. Ezt a folyamatot pedig sokan a hidegháborúhoz hasonlítják, e megközelítés azonban téves. A hidegháború az érdekszférák valósabb felosztását is jelentette, mindkét fél atomfegyverrel fenyegette a másikat, a kölcsönös és biztos pusztulás tudata kordában tartotta a feleket, fenntartva az erőegyensúlyt. Így Európában fennmaradhatott a béke, és proxy háborúk révén máshol folyt a küzdelem.

Napjaink konfliktusai azonban nem tisztelik a határokat, továbbá azok egyre inkább fenyegetnek a szétszakadó Európa mindkét oldalán. A Nyugat nem békül ki azzal, hogy Moszkva továbbra is komoly befolyással bír a posztszovjet térségre, ezért exportálni is kívánja az európai béke elképzelését. Eközben Oroszország az EU bomlasztásán fáradozik. Amerika korábbi, oroszországi  nagykövete, Michael McFaul szavaival élve jelen helyzetre úgy lehet tekinteni, mint egy lépésre a „hidegháborúból a forró békébe”.
A nyugati és oroszországi víziók között meglévő ellentétre, valamint az abból fakadó konfliktus magyarázatára számos elmélet létezik. Julia Gurganus és Eugene Rumer szerint ez Oroszország gyenge földrajzi elhelyezkedéséből fakad, amely alapvetően határozza meg identitását. Dimitrij Trenin nyomán ezt úgy magyarázhatnánk meg, hogy Oroszországnak hatalmas területe révén két alapvető sebezhetősége van: védhetetlenség és gazdasági korlátok. Sebezhetőségei következtében terjeszkednie kell(ett), és ez jelentős szerepet játszik a nyugattal folytatott konfliktusos viszonyában. Utóbbi terjeszkedésével (NATO, EU) behatolt az orosz érdekszférába, ezzel növelve Moszkva eleve meglévő bizonytalanságérzetét. Egy további hasonló elmélet a Primakov által kezdeményezett új orosz felfogásra támaszkodik. Vincent R. Stewart szerint a Primakov-doktrína elutasította a poszthidegháborús világ- és biztonsági rendet, különös tekintettel Oroszország közvetlen perifériájára, és független nagyhatalomként pozícionálta magát. Sz. Bíró Zoltán megállapításaira alapozva Oroszország már 1993-ban megkezdte politikai, gazdasági és kulturális befolyásának visszaszerzését a posztszovjet térségben, ami szintén alátámasztja a poszthidegháborús világrend elutasítását. Oroszország geopolitikai bizonytalansága és nagyhatalmi ambíciói tehát külpolitikájának meghatározó elemei.

Több mint egy évtizede látszik egyértelműen, hogy Oroszország hibrid háborút indított nemcsak közvetlen környezete, de a Nyugat ellen is. Korábban kelet-közép-európai vezetők 22 fős csoportja – korábbi elnökök, miniszterelnökök – nyílt levélben hívta fel az Obama-adminisztráció figyelmét, hogy Oroszország revizionista erőként tért vissza, és a 19. századi agendát követi a 21. századhoz alakított eszközrendszerével. Oroszország egy sor nyílt és fedett művelettel (gazdasági hadviselés, energiazsarolás, politikai befektetés, médiamanipuláció stb.) éri el, hogy megingassa a régió transzatlanti orientálódását és szövetségét. A nyugati vezetők erre későn döbbentek rá, miközben számos jel előrevetítette a nyílt levél tartalmát. Ilyen jel volt például Putyin elnök 2007-es müncheni beszéde, melyben Oroszország re-orientálásáról beszélt, majd a későbbi újraválasztása, a Krím annektálása és nyugati országok belügyeibe és választásaiba való beavatkozás.

Az alkalmazott módszerek, eszközök tehát az orosz gyakorlatok szovjet gyökereiből táplálkoznak. A megfigyelt taktikák rendkívüli komplexitásáról árulkodik a 2014-es ukrán konfliktus is, ahol dezinformációs csapatok (az orosz kisebbség mobilizálása, valamint közvéleményének felkészítése) mind az orosz különleges erőket, mind a proxykat bevetették. Oroszország uralni tudta az információs teret, annak ellenére is, hogy felvételek bizonyították az orosz jelenlétet, de a Kreml végig tagadta érintettségét.

Az EU-val és az Egyesült Államokkal kapcsolatban Moszkva elsősorban dezinformációs kampányaiból tudott profitálni, valamint a Nyugat nyújtotta lehetőségekből, például a kitartó inaktivitásból. George Friedman szerint a nyugati társadalmakban jelen levő egyre növekvő politikai bizalmatlanság, polarizálódás lehetőséget nyújtott Moszkvának a beavatkozásra. Habár nem minden esetben Oroszország okozta ezeket a konfliktusokat, mégis hatékonyan tudta felhasználni őket.

Oroszország tehát alacsony kockázatú akciók sorozatával évtizedes stratégiát követ. A Krím annektálása csak formális volt, hiszen a régió mindenképpen oroszbarátnak tekinthető, etnikai, politikai, történelmi szempontból is. A hírszerző közösség használata a destabilizációs kampányok során pedig egy másik alacsony kockázatú stratégia. Ezen akciók lényege, hogy Oroszországot erősebbnek mutassák, mint amilyen valójában. A mélyen gyökerező hibrid műveletek új értelmet nyertek. Habár Putyin külpolitikája viszonylag új jelenségnek tűnik, valójában nem az.

Mint említettem, a kortárs Oroszország külpolitikája beleillik a régóta fennálló szovjet, sőt szovjet éra előtti külpolitikai agendába, mely során a célokat már a 21. századhoz alakított eszközökkel kívánják elérni. Ezért rendkívül fontos figyelmet fordítani Oroszország közvetlen környezetében folyó műveleteire, mert gyakran előrevetítik későbbi lépéseit. A korábban említett dezinformációs kampányokat először Oroszországban tesztelték, ezt követően alkalmazták élesben Ukrajnában és máshol, de igaz ez más eszközök használatára, például a kritikus infrastruktúrák megbénítására.

Oroszország egyelőre elérte azt, amire szüksége volt Ukrajnában és nyugaton.  A különféle eszközök alkalmazása, a nehéz bizonyíthatóság és költséghatékonyság is biztosítja Oroszországnak, hogy erősebbnek tűnjön, mint amilyen valójában. Ettől függetlenül Oroszország alapvető gyengeségei és problémái nem oldódtak meg, érdekszférájának jelentős részét elvesztette, gazdasága továbbra is szenved, ezért egy sor olyan műveletet hajt végre, amelyek illusztrálják elkötelezettségét a régi szabályok és eszközkészlet iránt, és demonstrálják, hogy az egykori Szovjetunió és a mai Oroszország között, annak céljait és eszközrendszerét tekintve elmondhatjuk, hogy semmi új a nap alatt.

Simon Dávid
A szerző az IDEA Intézet kül- és biztonságpolitikai elemzője