„Képzeld, tesó, énekelt az előbb valami magyar csaj, elképesztő hangja volt! És cimbalmos is játszott a zenekarban!” – kiabálta a telefonba egy tizennyolc év körüli szlovák fiú az Sznf híd alatti buszmegállóban, Palya Beáék szombati koncertje után. Hát igen, az ilyen pillanatokért érdemes rendezvényt szervezni a szomszéd országban. Kár, hogy a pozsonyi Magyar Kulturális Intézet szervezői nem hallották ezt a spontán reakciót. 

De kezdjük a csütörtöki csúcspontokkal, teljesen szubjektív alapon. Számomra a Kaláka együttes testesíti meg az irodalom és zene nívós kapcsolatát, legyen szó gyereklemezekről vagy Szabó Lőrinc, illetve Kányádi Sándor költeményeinek zseniális, felnőttes megzenésítéseiről. Ez az együttes 52 éve „űzi az ipart”, számtalanszor láttam őket, és mindig csillogott a szemük a színpadon – most is, a 35 fokban, a pozsonyi sétatéren. Remek címet választottak: Csak az egészség meglegyen. Ezt a dalt is ismertem persze, de ebben a mostani kontextusban egész más füllel hallgattam. 

Gryllus Dániel a koncert előtt fél órával még Háy János írót hallgatta a közönség soraiban, aki érdekes dolgokat mondott. Kortárs magyar író tán még sosem „lépett fel” a pozsonyi sétatéren. Az idézőjel azért csúszott be, mert én nem neveznék fellépésnek egy író-olvasó találkozót, Háy János viszont többször is ezt a szót használta – hogy tudniillik a pandémia előtti időszakban a sok fellépés miatt alig maradt ideje írni. Irigylem a problémáidat, mondaná megannyi kolléga, akik nem írásból élnek, hanem polgári foglalkozásuk van, és csak éjszakánként alkothatnak, ha marad még energiájuk. Háy azonban – Récsei Noémi kérdéseire válaszolva – elmondta, hogy a karantén alatt szárnyakat kapott, öt évre való szöveget sikerült megírnia. A firtató alkérdésre már kitérően válaszolt, nem árulta el, mik ezek. Csak annyit tudtunk meg, hogy az idei, őszre csúszott könyvhétre megjelenik egy regénye Mamikám címmel. Ami viszont vitathatatlan: az irodalom olyan, amilyenek mi vagyunk. Egyszerre állunk két lábbal a földön, de a racionális módon megközelíthetetlen világ is része az életünknek. A másik fontos aranyköpés: íróként nem elégedhetünk meg az eddigi dicséretekkel, nem szabad engednünk, hogy a hiú énünk felülemelkedjék írói elvárásainkon. Aki maradéktalanul elégedett magával, az nem tud továbblépni. Ámen.

De térjünk vissza csütörtök délelőttre, amikor a pozsonyi magyar iskolások válogatottjai léptek pástra a Hviezdoslav téren, hogy tanuljanak néhány hasznos lépést Berecz Istvántól. A fiatal táncos-koreográfusról már jó pár éve nem elegendő azt írni, hogy ő Berecz András mesemondó fia. Saját tehetségének köszönhetően jutott el oda, ahol ma jegyzik a szakmában – és ez bizony igen magasan van, hölgyeim és uraim. Berecz István és a Bajkó zenekar táncházat tartott a pozsonyi magyar diákoknak csütörtök délelőtt, a Sétatéren, minimum 35 fokban. Felemelő volt látni, hogyan „lelkesedik be” hetven-nyolcvan gyerek, akikkel előzőleg csupán annyit közöltek, hogy az első órára vigyenek tankönyvet, mert később táncolni mennek. Fónod Marianna tanárnő kíváncsiságból elnavigálta a helyszínre gimis „etnósait” , akik eleinte csak fintorogtak, mint Ronaldo a kólára, aztán elkapta őket a hév, és lelkesen ropták a kicsikkel együtt. Épp azt énekelte az egész magyar csődület, hogy „A pozsonyi sétatéren megy a villamos”, amikor tényleg bekanyarodott a 4-es villamos, én pedig majdnem elsírtam magam. 

Hazai magyar bandának mi sem lehetne nagyobb elismerés, mint a főváros szívében a húrok közé csapni. Valami ilyesmit érezhettek a stoner rockot és blues rockot játszó somorjai The Butchers tagjai is. Tíz éve alakultak, minden lemezük jobb az előzőnél, úgyhogy kitartásból egyest, tehetségből pedig csillagos egyest érdemelnek. Az utolsó két számot már nem vártam meg, de remélem, gyorsan megrohanták őket cédékért a koncert után. 

A veterán hangulatjavító Hot Jazz Band munkásságával kapcsolatban számos csatát megvívtam szkeptikus zenészekkel az elmúlt évtizedek során – remélem, néhányszor én győztem. Szombaton ők is felléptek a sétatéren, méghozzá V4-es körítéssel. Legjobban kedvenc szlovák zongoraművészem, Ladislav Fančovič lepett meg. Eddig is tudtam róla, hogy a komolyzene mellett minden spontán adódó huncutságban benne van, ekkora csibészséget azonban még tőle sem vártam: a húszas, harmincas évek népszerű magyar kupléit zongorázta lelkesen a színpadon. A lengyel és cseh zenészek nevét sajnos nem jegyeztem meg, a közös improvizációk viszont remekül sikerültek. 

És most térjünk rá – végre-valahára – Palya Beára. A nemzetközi világzenei berkekben évek óta ismert magyar dalszerző-énekesnő remek zenészekkel lépett színpadra, és látszott rajta, hogy alig várta az élő koncerteket. Hinta című dalát a kassai Gablyasz Péter írta, aki közre is működött a koncerten. A videoklip a szintén kassai Szaszák György rendezésében fél éve hódít a YouTube-on, most pedig ugyanott megtekinthető a dal magyar–szlovák verziója, amely a pozsonyi sétatéren is elhangzott. Valahogy így képzelem én az igazi „szomszédolást”