2015-ben negyedik volt egyesben a bakui Európa-játékokon. Teljesült nagy álma, kijutott két olimpiára (2008 – Peking, 2016 – Rio de Janeiro). Éveken át külföldön játszott: a német Bundesligában és a francia bajnokságban – e kettőt Európa legrangosabb versenyei között emlegetik –, közben Lengyelországban is vendégeskedett. Jelenleg Budapesten él.

Az idei olimpiai év, bár megkésve. Nem fáj a szíved, hogy nem lehetsz ott? Milyen érzéseket vált ki ez egy volt olimpikonban?
Mivel lezártam a karrieremet, így nem érzek hiányt, teljesült a vágyam, hogy kétszer is kijutottam. S hozzászámolnám az Európa-játékokat is, mert ezt is négyévente rendezik. Inkább azokat a sportolókat sajnálom, akiknek nem adatik meg hasonló lehetőség. Tavaly elmaradt Tokióban a rendezvény, s ha idén végül meg is rendezik a játékokat, az nem lesz ugyanolyan, mint megszoktuk: nem lehet majd a többi sportolóhoz kimenni és szurkolni, nem lesznek tele a lelátók a versenyeken, a városban nem lehet majd szabadon mozogni.

Tavaly találkozott volna a világ az öt karika jegyében, te májusban tetted le a pingpongütőt, akkor már tudni lehetett, hogy elhalasztják az eseményt. Előtte is így tervezted, vagy az aktuális dolgok játszottak közre a döntésben?
Nem volt hirtelen döntés. Már a riói játékok után ott motoszkált a fejemben, de még három évet ráhúztam a francia bajnokságban.

Végérvényesen elbúcsúztál? Semmi sport, semmi asztalitenisz? Edzőként sem?
Hm…Véglegesen elbúcsúztam!? A sport mindig is az életem része marad. Vettem egy új bringát, és most ezzel vezetem le a munka utáni feszültséget, nagyon jól ki tudok kapcsolódni, a természetben vagyok, hisz eddig teremben töltöttem életem nagy részét. Otthon pilatesezek, és nagyon remélem, hogy a közeljövőben már a fitnesztermekben is lehet majd folytatni. A koronavírus-járvány alatt Budapesten elvégeztem egy személyiedző-tanfolyamot, ez is a sporthoz kötődik. Az asztalitenisz most ugyan háttérbe került, de nem szeretném azt mondani, hogy mindörökre. Más terveim voltak ugyan a pingponggal kapcsolatban, de a pandémia közbeszólt.

Kicsit helyére zökkent a szívem ennek hallatán, mert a sport diagnózis, életérzés, életmód – minden együtt. S ezt nem lehet csak úgy egyik napról a másikra letenni. Egy sportoló meg nem hiszem, hogy képes rá.
Ezért is az a két mozgásforma, amiről beszéltem, mert éreztem, hogy sport mindenképp kell. Sokat ülök a számítógépnél, valamivel le kell vezetnem a felgyülemlett feszültséget, stresszt, váltani, hogy ne csak a képernyőre bámuljak.

Említetted, hogy más terveid voltak az asztalitenisszel. Elárulod, hogy mik?
Több mint harminc évig része volt az életemnek az asztalitenisz. Sikeresen elvégeztem Szingapúrban a versenymenedzseri tanfolyamot, amire pár jelöltet választottak ki, s gondoltam, hogy így folytatom. Több Pro Tour-versenyen, ami világszerte a legmagasabb fokozatú az asztaliteniszben, asszisztensként részt is vettem. Csakhogy beütött a pandémia, egy évig nem volt egyetlen verseny sem, kénytelen voltam valamilyen alternatívát találni.

A megszerzett kvalifikáció nem ösztökél arra, hogy visszatérj? Vagy időközben valami olyat találtál, amit nem akarsz otthagyni?
Nem szeretném kimondani, hogy soha, ez a versenymenedzseri képesítés tényleg az, amit szerettem volna csinálni. Meglátjuk, hová fejlődnek a dolgok.

Mivel foglalkozol most?
Egy szlovákiai építőiparban működő, segédanyagokat értékesítő céget képviselek Magyarországon mint menedzser. A cég tizenöt éve létezik, s nemrégiben döntött a magyarországi terjeszkedés mellett, így szólítottak meg.

Nem féltél belevágni? Habár a sport megtanít nem félni.
Teljesen más, mint amit eddig csináltam. Napi szinten rengeteg új dolgot kell megtanulnom. Teljesen más a civil élet, mint a sportbeli, s nagyon nehéz volt belekezdeni, de mivel szerettem volna fejlődni és tanulni, ezért belevágtam.

Az aktív sportoló már fiatalkorban megtanulja, hogy ha nincs mersze, nem jön a siker sem. A verseny lutri, kockáztatni kell, de egyben meríteni abból, amit tud, amire a tehetsége és a szorgalma, kemény munkája révén képes. S itt kötődik a sportra a civil élet: bármennyire idegen vizekre eveztél, előző életedből hasznosíthatsz sok mindent.
Bármihez is kezd az ember, a sport sok mindenben hasznos. Bár nagy alázattal fogtam neki az új munkának, ebben találtam rá az új kihívásra. Meglátjuk, milyen lesz, hogyan haladok tovább.

A sport formál, fizikailag, emberileg is. Aki meg akar edződni, az megedződik. Neked is volt rá időd a három évtized alatt. Tudod egyáltalán, hogy mennyi volt a csúcsrendezvényekből, sikerekből? Készítettél számadást?
Kétszeres Európa-bajnok vagyok, hét érmem van. Utána kellett néznem, hogy mennyit játszottam, s bevallom őszintén, ijesztő volt számolni, hogy mi mindenen vettem részt. Fejből nem is tudom, előkészítettem, mondom… 2018-ban a spanyol Alicantéban volt az utolsó, 1994-ben az első felnőtt Európa-bajnokságom, összesen tizenkettőt számoltam meg. 2019-ben indultam az utolsó világbajnokságon Budapesten, ott búcsúztam a karrieremtől. Közben volt a már említett két olimpia és a bakui Európa-játékok.

Amíg a kis Évi Komáromból ide jutott, sok minden történt, alaposan meg kellett dolgoznia érte. Nem volt olyan könnyű, mint most elmesélni…
A sportban és a civil életben is látom, hogy az akadályok visznek előre a cél eléréséhez.

Feltéve, ha valaki elég erős, s nem vágja földhöz az ütközés. Nyilván neked is volt válságod.
Válságom nem volt. Annyira szerettem és annyira az életem része volt az asztalitenisz, hogy nem volt olyan periódus, amikor úgy éreztem volna, hogy nem szeretnék tovább játszani. Tényleg tavaly döntöttem úgy, hogy már be kell ezt fejezni, nem szeretnék tovább utazgatni, mert nagyon belefáradok, sokkal nagyobb megterhelést jelent, hogy formába hozzam magam. Addig nem éreztem, hogy már nem öröm nekem, tényleg csak akkor. És öröm nélkül nem tudom folytatni. Igaz, sok olyan sportoló van, aki egy idő után pénzért, azért csinálja, hogy megélhessen. De ezt meg lehet érteni.

Az a kis lapát, amit gyerekként a kezedbe vettél, elvarázsolt, vagy kezdetben csak a szülők unszolására, kötelességből, szórakozni jártál el a klubba?
Az apukám vitt el egy a szakszervezeti tanács által szervezett céges versenyre, s amikor befejezték, vettem az ütőt, s kezdtem én is ütögetni. Mátyás Laci bácsi figyelt fel rám, s megkérdezte apukámtól, hogy hová járok játszani. Így kezdődött, s megtetszett ez a sport, érzékem volt a labdához. Ha nem az asztalitenisz, akkor lehet, hogy a röplabda lett volna, bár az nem egyéni sportág. A szüleim sem akkor, sem később nem erőltették rám a sportot, bár apukám minden versenyen ott volt, számukra az iskola, a tanulásban elért eredmények voltak a fontosak. A bátyám is sportolt, ő kajakozott, és ifi korosztályban harmadik volt a világkupán. Most gyerekeket edz. Anyukám a teljes körülöttem lévő szervizt biztosította. A szüleimtől rendkívül sok támogatást kaptam, ezzel is szeretném nekik megköszönni. Nélkülük nem sikerült volna!

Mikor fogant meg az elhatározás, hogy komolyan fogsz foglalkozni ezzel a sporttal? Amikor a korosztályos Eb-n bronzérmet nyertél? Emlékszel, mi volt az első? Netán a meccsre, az ellenfélre?
Ljubljanában volt, a végén egy dán lánytól kaptam ki, a nevére és többre már nem emlékszem.

A pályafutásod egy-egy érdekes momentuma azért megmaradt?
Nagyon megmaradt a ’97-es év, s nemcsak azért, mert kétszeres Európa-bajnok lettem egyéniben és vegyes párosban, hanem azért is, mert abban az évben második lettem az európai TOP–12-ben, egyébként másodszor, előtte egy esztendővel is sikerült, s a következő évben is. Akkor a cseh Renáta Štrbíkovával, a páros partneremmel voltam döntőben, s ugyanúgy az Eb-n is. A TOP-TOP–12-t ő nyerte, utána úgy fél évvel később meg én győztem az Eb-n. Úgy ’93-tól pályafutásom végéig üldöztük egymást a ranglistán, és sokkal többször én nyertem.

Ez csak jót tett mindkettőtöknek. Ha ki-kiugrik egy rendkívüli tehetség, panaszkodunk, hogy itthon nincs konkurencia, nincs, aki húzza.
Velem az történt, hogy Szlovákiában tizennyolc éves koromban már nem volt konkurenciám, s akkor úgy döntöttem, hogy ha fejlődni akarok, tovább kell mennem. Nem szabad megelégednem azzal, hogy itthon én vagyok a legjobb. Ezért mentem külföldre.

Milyen volt fiatalon idegenek között, idegenben? Vagy a cél érdekében az ember sok mindenre képes?
Őszintén? Nekem Németország nem jött be, rengeteget utaztam egy-egy bajnoki meccs miatt, és az fárasztó volt. Ráadásul nem éreztem, hogy csapatban vagyok, nem voltak összejövetelek. Akkor a Bundesliga volt a legszínvonalasabb európai szinten, úgy vettem, hogy ez a dolgom, de egy év után mondtam, hogy nem szeretnék ottmaradni. Lehetőség nyílt Franciaországba szerződni, s ez annyira bejött, hogy tizenkilenc évet játszottam ott.

Ott nem érezted magad annyira egyedül?
Lille-be az akkori partneremmel együtt mentem ki, ő is játszott, később edző lett. Hét évig játszottam ott, három évig helyben laktam egy bank felső emeletén, így volt lehetőségem megismerni az ottani kultúrát, a nyelvet. Kellett a tudat, hogy napi szinten edzhetek, hogy tudjak fejlődni. Nagyon jó körülmények vártak, jó edzőpartnerekkel, két kínai, cseh és lengyel játékossal, az élettársam, Vladimír Mihočko volt a klub edzője. Sportpálya, fitnesz, uszoda, regenerációs lehetőség, ezek mind rendelkezésünkre álltak. Igazából ott voltak profi körülmények számomra. Nagyszerű döntés volt, a két év alatt kihoztam magamból a maximumot, s eljutottam Pekingbe.

Ha még egyszer megélhetné Ódor Éva élete eddigi történéseit, változtatna valamin?
Azon mindenképp, hogy profi körülmények között tudjak sportolni. A profizmus alatt professzionális körülményeket értek – asztalitenisz- és kondiedzőt, masszőrt, orvosi megfigyelést, dietetikus tanácsadót –, egy igazi csapatot, ami egy profi játékosnak kell ahhoz, hogy tudjon fejlődni, egyébként saját energiáját pazarolja. Nekem rengeteget kellett utaznom, mert a körülmények nem voltak biztosítva, nem adatott meg, hogy egy központban meglegyen körülöttem a teljes szerviz. Végigutaztam a világot, mert tizennyolc éves koromban megszűnt Pozsonyban az élsportközpont, s ahhoz, hogy fejlődni tudjak, utaznom kellett, ami rengeteg energiámba került.

A jövőt hogyan képzeled el? Azért nem zárod ki, hogy visszatérsz a zöld asztalhoz? A gyerekek megérdemelnék, hogy Ódor Éva nevelje őket.
Csak ismételni tudom, hogy soha ne mondd azt, hogy soha. Ehhez tartom magam: zárjuk azzal, hogy meglátjuk. S azt is, hogy milyen formában.