Persze nem ő találta fel a műfajt, az állatmese ősi mesetípus, már az ókorban közkedveltté vált. A görög Aiszóposz, majd a római Phaedrus történetei erkölcsi példázattal, bölcselettel és oktató jelleggel születtek – ez utóbbi író meséit kezdte el fordítani latinból franciára La Fontaine, mielőtt saját történeteket talált ki. Ezekben viszont már nem csupán általános érvényű igazságokat fogalmazott meg, hanem saját korának társadalmát bírálta. A mesékbe szőve éles iróniával pellengérezte ki a gyarlóságot, a közerkölcsöket, sőt a hatalmi harcokat is, például XIV. Lajos és a spanyol király között folyamatosan dúló vetélkedést. Elemzői szerint utolsó, embereket is szerepeltető meséivel már az volt a határozott szándéka, hogy az állatok javára ítéljen az emberek felett. Vagyis többre tartotta őket az embereknél, illetve arra szerette volna ráébreszteni embertársait, hogy gyakran az állatok is bölcsebbek és becsületesebbek náluk. 
Kritikai hozzáállása miatt természetesen nem férkőzhetett XIV. Lajos kegyeibe, pedig kényelemes élet várt volna rá szülőhelyén, Champagne tartományban, mivel édesapja az uralkodó szolgálatában állt, és ez a jól fizető munkakör, „a vizek és erdők felügyelője” akkoriban apáról fiúra szállt. Jogi tanulmányai befejeztével az ifjú Jean is megpróbálkozott ezzel a tevékenységgel, miután 1652-ben megörökölte apja hivatalát. Még egyetemi évei alatt – szülei tanácsára – feleségül vette egy dúsgazdag család alig tizenöt éves lányát. Ez nem szerelmi házasságnak indult, idővel azonban a fiatalasszony beleszeretett szellemes és okos férjébe. Egy közös gyermekük is született, de La Fontaine egyre több időt töltött Párizsban, ahol művésztársaságokban forgott, kapcsolatokat épített ki. Érdeklődése egyre inkább az irodalom felé fordult, többek közt Moliére biztatására maga is verselni kezdett, szonetteket, rondókat, epigrammákat írt. 1658-ban, kilencévnyi házasság után elvált feleségétől, 1672-ben pedig szülőhelyét és hivatalát is otthagyva végleg Párizsba költözött, ahol már csak az irodalomnak szentelte életét.
A művészek alkotómunkáját akkoriban mecénások segítették, Jean de La Fontaine 1673-tól Madame de la Sabliere házában élt, akinek szalonja filozófusok és írók híres találkozóhelye volt, a kor tudósai, kutatói is gyakran megfordultak ott. Az asszony halála után az Hervart házaspár vette pártfogásába az írót, aki fokozatosan az úri társaságok kedvelt alakja lett, sok jóakarója volt a nemesség körében is. Otthonosan mozgott mindenhol, de legjobban a „hasonszőrűek”, az írók társaságát szerette. 1684-ben a Francia Akadémia tagjai közé is beválasztották, bár ez nem ment könnyen, mivel az udvarba az ismert okok miatt nem volt bejáratos.
A saját korában különcnek, sőt mizantrópnak számító, ám mégis rendkívül népszerű költő 74 éves korában, 1695. április 13-án halt meg Párizsban. Sírja a híres Pere-Lachaise temetőben található.
Életművének csúcsát meséi (fabulái) jelentik, amelyek 1668 és 1693 között 12 kötetben jelentek meg. A tartalmat illetően Phaedrus hagyatéka mellett a Franciaországban akkoriban szinte ismeretlen kelet-ázsiai mesekincsből is sokat merített, egybefonva két, egymástól távol eső kultúrkör kincseit. Rövid drámákat és komédiákat is írt – ezek szinte minden esetben felkérésre születtek, fordulatos cselekménnyel, részletesen kibontott karakterekkel. Szintén gyakran csillogtatta meg tehetségét különböző alkalmakra, egyéni vagy társadalmi eseményekre írt szonettjeiben is. 
A legtöbb mai irodalomkritikus megegyezik abban, hogy ezeket a verseket és prózai műveket La Fontaine „fél kézzel” írta, rövid idő alatt, és minőség tekintetében még így is túlszárnyalta kollégáit. A Pszükhé és Cupido szerelmei című regény, a frivol Sólyom, illetve A szerelmes kurtizán című elbeszélés ma is élvezetes olvasmány. 
La Fontaine állatmeséit már a 18. században lefordították magyarra, a 20. században pedig többek közt Kosztolányi Dezső és Radnóti Miklós fordította az általuk is szeretett és nagyra becsült szerzőt. 
A huszadik században talán George Orwell használta legemlékezetesebben az állatmese elemeit a sztálini korszak szatírájaként született Állatfarm (1944) című művében, ahol az állatok elűzik a farm tulajdonosát, és a disznók vezetésével saját kezükbe veszik az irányítást. A kezdeti demokrácia fokozatosan egyre keményebb diktatúrává válik. 
A huszadik századi magyar szerzők közül 1975-ben Hajnóczy Péter csavart egyet a tücsök és a hangya történetén, illetve saját korára adaptálta: 
„A novemberi szél a zörgő faágakról éppen az utolsó fonnyadt-száradt leveleket tépte le, amikor az erdőszélen találkozott a tücsök és a hangya. /…/ 
– Egy hét múlva elutazom – mondta a tücsök –, csak úgy május felé jövök haza…
– Elutazik? – csóválta a fejét a hangya. – Valami rokoni meghívás, kedves szomszéd?
– Nem járok én vendégségbe, csak hegedülgetek otthon, gyakorlok…
– Elárulná, hová utazik? – mosolygott rá a hangya.
– Párizsba – mondta a tücsök.
– Párizsba?
A hangya kerekre tágult szemmel a tücsökre meredt.
– Tréfál, kedves szomszéd? – kérdezte kissé emelt hangon. – Miből telne magának arra, hogy Párizsban töltse a telet?
– Meghívtak… a Conservatoire… – mondta a tücsök. – Hangversenyeken hegedülök…
A hangya a földre szögezte a szemét, hallgatott egy darabig, aztán kérlelő hangon megszólította a tücsköt:
– Tekintettel a régi ismeretségre… elintézne egy számomra fontos ügyet?
– Kérem, nagyon szívesen… – biztatta a tücsök – csak mondja, szomszéd úr…
– Arra kérném – mondta a hangya –, hogy Párizsban keresse fel La Fontaine urat, és mondja meg neki, hogy nyalja ki a seggem.”