Az Amerikai Egyesült Államok, Franciaország és Németország ma lényegében egy oldalon áll. Mindegyikük elismeri, széles körű, nemzetközi egyezségre van szükség ahhoz, hogy meggyőzzék Kínát, hagyjon föl az agresszív viselkedéssel. A kínai álláspont világosan kiderül Hszi Csin-ping elnök szavaiból, aki ebben a hónapban párttársaival együtt ünnepli a Kínai Kommunista Párt megalakulásának századik évfordulóját. Az elnök arra figyelmeztetett, hogy minden olyan kísérlet, amely a kínai felemelkedést akarja meggátolni, „véres fejjel végződik, mert visszapattan az acélos kínai nagy falról”.

Ázsiában a stratégia azt követelte meg a Biden-kormánytól, hogy nagyobb hangsúlyt helyezzen az ázsiai–csendes-óceáni négyes koalíció demokráciáira: Ausztráliára, Indiára, Japánra és az Egyesült Államokra. A múlt hónap végén az Egyesült Államok Japánnal közös haditengerészeti gyakorlatot tartott, azzal a céllal, hogy felkészüljenek a Tajvannal szembeni kínai agresszióra. Továbbá Európában mind a NATO, mind az Európai Unió Kínát a politikai érdeklődés homlokterébe helyezte, változtatva a korábbi hozzáálláson, amellyel igyekezett elkerülni a régión kívüli kötelezettségvállalásokat.

Bár Biden kézzelfogható előrelépést tett azért, hogy Kína kérdésében széles körű konszenzust érjen el, a legkeményebb dióhoz csak most érkezett ezen az úton. Ha sikeres szeretne lenni, akkor meg kell győznie Vlagyimir Putyin orosz elnököt arról, hogy Oroszországnak nemzetbiztonsági érdeke távolságot tartani Kínától. Putyint a fedélzeten tudni ma – mindenek ellenére – kiemelt fontosságú. A Bidennel való találkozók óta Emmanuel Macron francia elnök és Angela Merkel német kancellár is az Európai Unió és Oroszország közti kapcsolatok megújítását szorgalmazta.

A javaslat, hogy az unió javítana kapcsolatain Oroszországgal természetesen hisztérikus reakciókat váltott ki Hollandiában, a balti államokban és Lengyelországban. Merkel ezekre a hisztérikus reakciókra gyorsan azt válaszolta, hogy „ezekre a beszélgetésekre az orosz elnökkel nem kell jutalomként tekinteni”.
Merkel válaszában azt is látni kell, hogy a reakciók teljesen megjósolhatók voltak. A hirtelen stratégiai váltások a politikában kezdetben kevés megértésre lelnek. Amikor Richard Nixon amerikai elnök fél évszázada ünnepélyes keretek közt kapcsolatot teremtett a kommunista Kínával, akkor az amerikai szövetségesek körében ez még hevesebb tiltakozást váltott ki, mint amilyen látható az orosz nyitás kapcsán Észtországtól, Lettországtól, Litvániától és Lengyelországtól.

Úgy emlékezünk ma Nixon diplomáciai kezdeményezésére, mint a haború utáni időszak egyik nagy stratégiai áttörésére. A kínai nyitás azért történt meg, mert Nixon és Mao Ce-tung felismerte, hogy országaikra a legnagyobb veszélyt a Szovjetunió jelenti. A diplomáciai kapcsolatok létesítése arra kényszerítette a szovjeteket (akik közvetlenül előtte szállták meg Csehszlovákiát, és rövid, de brutális határborúba keveredtek Kínával), hogy átértékeljék agresszív politikájukat. És működött. A következő években a Szovjetunió jelentősen csökkentette katonái számát a kínai határnál, és fontos egyezményeket írt alá az Egyesült Államokkal az atomfegyerekről.

Térjünk vissza a jelenbe. Putyinnak, aki egy igazi reálpolitikus, több oka is van arra, hogy tárgyaljon Bidennel. Számos ezen okok közül ma ugyanannyira vonzó, mint azok, amelyek Mao Ce-tungot motiválták korábban. Elsősorban azért, mert Oroszország ma elszigeteltebb, mint amilyen a Szovjetunió valaha volt, továbbá veszélyes függőségi viszonyba került Kínától. Az elmúlt évtized Putyin Nyugat-ellenes antagonizmusának fő nyertese nem Oroszország volt, hanem Kína. Putyin egyúttal megállíthatná az ország gazdasági visszaesését, megszüntethetné a gazdasági stagnációt, amelybe a Nyugat juttatta.

Sokan a biztonsági establishmentből ugyanúgy érzékelik, mint Putyin, hogy az ország kínai kapcsolataiból kevés előnyre tett szert. Bár Kína erőteljesen finanszírozott vállalatokat és infrastruktúrát szerte a világon (a befektetések nagy részét Hszi Csin-ping elnök az új selyemúttal kapcsolatos kezdeményezésekbe irányította), Oroszországba kevés kínai pénz jutott, miközben az országnak szüksége lenne a pénzre, hogy ellensúlyozza a nyugati szankciókat.

Egyébként pedig a kínai vezetők nem mondják ki, de legalább annyira fájlalják, hogy az oroszok a 19. században elrabolták a kínai területeket, mint a nyugati birodalmi rablásokat. A nyugati imperializmus nagymértékben visszavonult, a történelmi kínai területek orosz megszállása ma is szembeötlő.

Például Vlagyivosztok városa, hatalmas haditengerészeti bázissal, csak 1860 óta Oroszország része, akkor építettek ott hadikikötőt, korábban Kínához tartozott. Amikor tavaly Oroszországban a város 160. évfordulóját ünnepelték, a kínai hipernacionalista netezők felrobbantak a felháborodástól. Putyinnak a demográfiai helyzettel is számolnia kell: hatmillió orosz van a határ egyik oldalán, a másik oldalon viszont kilencvenmillió kínai él, akik közül sokan rendszeresen átruccannak a határon kereskedni (többen már vissza se térnek).

Úgy, ahogy Nixonnak sem az volt a célja, hogy Kínát az emberi jogok bástyájává transzformálja, úgy Biden, Macron és Merkel stratégiájának sem az a célja, hogy Putyin Oroszárszágát egyik napról a másikra szabad társadalommá változtassák. A nyugati vezetőknek nincsenek illúzióik. Noha Putyin a javuló nyugati kapcsolatok révén nyerhet, nem fog elszakadni Kínától, ha az veszélyt jelent a hatalmára vagy a személyes biztonságára. Putyim rezsime túlságosan törékeny és túlságosan függ a tekintélyelvűségtől ahhoz, hogy ilyen kockázatot vállalna.

Ha a Nyugat azt akarja, hogy Oroszország távolságot tartson Kínától, akkor olyannak kell elfogadnia Putyint, amilyen, tehát minden negatív vonásával. Ha nem javít is a viselkedésén az emberi jogok területén, meg lehetne legalább arról győzni, hogy fogadja el és tartsa be a nemzetközi normákat a kibertérben, és ne fenyegesse szüntelenül a szomszédait. Ez az egyezség nem lehetetlen, és arra jó lehet, hogy a makacs Hszit rádöbbentse, milyen stratégiai veszélyt jelent a saját regionális és nemzetközi erőszakoskodása.

Melvyn B. Krauss
amerikai közgazdász

© Project Syndicate