Ficónak és a Smernek minden logikus emberi számítás szerint már rég a politikai szemétdombra kellett volna kerülnie, de nem ez történt, ellenkezőleg: a legfrissebb felmérések a párt támogatottságának emelkedéséről számolnak be, Fico népszerűsége pedig rég nem látott magasságokban szárnyal. A feltámadás egyszerre érthetetlen, más szempontból viszont teljesen logikus. Érthetetlen, mert az elmúlt másfél-két évben nyilvánosságra kerülő információk alapján egyre inkább kirajzolódnak azok a belső mechanizmusok, amelyek a Smer kormányzása idején működtek Szlovákiában: elcsalt pályázatok, kézi vezérlésű rendőrség, a „mi embereink” korlátlan uralma. Ugyan ki lehet az, aki az érintetteken kívül ennek visszatérését szeretné? Ki támogatja még itt a Smert? Kollektív amnézia pusztít az országban?

Másrészt Fico reneszánsza valahol érthető is. Bár az OĽaNO földrengésszerű győzelme éppen annak volt köszönhető tavaly, hogy az emberek nagy része le akart számolni a „maffiával”, ám Matovič koalíciója fájdalmas és kiábrándító csalódást okozott a reménykedőknek. Az elmúlt másfél év permanens krízise mindenkit kikészített idegileg, így elképzelhető, hogy néhányakban nosztalgia támadt az előző kormányok iránt: lehet, hogy loptak, de legalább nem volt kormányválság minden második héten.

Attól tartok, hogy a túlmozgásos Matovič és köre mélyen alábecsülte az átlagos szlovákiai állampolgár nyugalom iránti igényét.

Fico malmára hajtja a vizet a kaotikus járványkezelés is. A Smernek mindig is voltak szépséghibái, de a koronavírus-járvány alatt az egykori, magát baloldali szociáldemokratának valló pártból gyakorlatilag egy szélsőséges, a legdurvább összeesküvés-elméleteket terjesztő, az oltások hasznosságát megkérdőjelező és ezzel közvetlenül emberéleteket veszélyeztető csoporttá vált. Ezt a hullámot próbálja meglovagolni a Peter Pellegrini vezette Hlas is, csakhogy Fico kezdi megelőzni őt. Mivel a Smer vezetőjének nincs vesztenivalója, így fullba nyomhatja a kretént. A politikai spektrum szélein ez az egyetlen működő taktika: itt nem lehet finomkodni, mert a forradalom nagyon gyorsan felfalja a saját, kevésbé szélsőséges gyermekeit. Fico ezt pontosan tudja, így pedig lassan sikerült a rendszerellenes erők vezető arcává válnia, szavazókat lopva mind Pellegrinitől, mind Kotlebáéktól.

Ami lenyűgöző logikai bukfenc, és ordító önellentmondás, ha belegondolunk, hogy ebben az országban tíz évig ő volt a Főnök.

Ficónak és a smeres kormányoknak még egy említésre méltó hasonlósága van a bevezetésben említett horroralakokhoz. Ahogy Jason vagy Bőrpofa pusztítását is számos – minőségben egyre romló – folytatásban kellett végigszenvednünk, úgy attól tartok, még a smeres kormányzás sorozata sem ért teljesen véget. Robert Fico, ahogy maga is ígérte, „nem megy sehová”, egyre erősebb, és ha még egyszer valaha kormányra kerül, akkor iszonyú bosszút fog állni. Efelől ne legyenek kétségeink: mindent meg fog tenni azért, hogy a jelenlegi helyzet – mikor a haverjai egy része börtönben csücsül és ő maga sincs biztonságban – soha ne ismétlődhessen meg.