Van Csoóri Sándornak egy híressé-hírhedtté vált írása, a Nappali hold. A rendszerváltás utáni mély kulturális megosztottság irodalmi nyelvezettel megfogalmazott szimbolikus mérföldköve az írás. Sok „nemzeti” sérelem és önvád, önmagyarázkodás tolul fel benne, és válik másokra – a „haladókra” – ömlő váddá. A benne felszínre törő kulturális kódok a huszadik századi magyar társadalom egyik legfőbb törésvonalát mintázzák meg, amit legpontosabban talán modernista-tradicionalista megosztottságnak lehet nevezni, és ami a politika szintjén balliberális–jobboldali törésvonalként jelenik meg.

Ennek a törésvonalnak a megbontására az utóbbi napok óta a hazai értelmiség egy része olyan erős kísérletet tesz, mint amire a rendszerváltás óta nem volt példa. Pedig meglehetősen mély megosztottság ez; és ez a mélység elég jól magyarázható a magyar történelem alapján. De történelmi léptékű összehasonlítás mutatja meg azt is, hogy ez a jobb–liberális törésvonal közép-európai összehasonlításban valójában szokatlan és kiugró; akár hozzátehetjük azt is: egészségtelenül kiugró, és eddigi áthatolhatatlansága a politika szintjén pedig teljesen egyedi. Magyarország kivételével viszont a „konzlib” nem csak létező kulturális erőtér Közép-Európában, hanem már többször termékeny altalajnak bizonyult a nemzeti szintű felzárkózási stratégiákban.

Útelágazások – történelmi összehasonlítás

Unalmasnak tűnik minden társadalmi problémánál visszaugorni Trianonig, mint valami önfelmentő ősmagyarázatig, de ez esetben valóban érdemes innen kezdeni a közép-európai nemzetek gondolkodásának összehasonlítását, mert ez mutatja meg a magyar helyzet egyediségét. Közép-Európa népei a 20. századot zömében – lényegében a magyaron kívül mind – kettős „elnyomatásban” kezdték meg: csorbák voltak mind nemzeti, mind emberi jogaik. A 20. századot – utólag visszatekintve és durva leegyszerűsítéssel – az itteni népek nagyjából e kettős hiánnyal, kettős marginalizáltsággal szembeni kettős emancipációs folyamatként tudták megélni. Emancipáció az egyének szintjén, az emberi jogok szintjén, például a választójog kiterjesztése révén, a modernizáció jegyében. És emancipáció a közösségek szintjén, a nemzetépítésnek, a tradicionalizmusnak a jegyében.

Ez a kettős emancipációs folyamat magában hordozta a modernista és tradicionalista ideák közelállását, társutasságát a közép-európai nemzeteknél. Magyarországnak viszont más történelmi út jutott: mivel a közép-európai népek közül nagyjából egyedüliként rendelkezett saját hatalmi – sőt: nagyhatalmi, birodalmi – státusszal a 19. század végén, így az azt követő évszázad magyar történelmében az individuum emancipálódása a nemzet státuszának összerogyásával párhuzamosan zajlott le. Szembekerült egymással egyéni és nemzeti emancipáció, és e két idea egymással szembeni rugózása kritikus pontokon a század folyamán szerencsétlenül felerősödött. Egyéni jogok kiterjesztése a trianoni összeomlás árnyékában; egy egyre sötétebb belső politikai berendezkedés a revízió rivaldafénye mögött; az életszínvonal emelése gulyáskommunista módra, a nemzetet alkotó kisközösségek – egyházak, civil szervezetek, szakmák, külhoni kisebbségek, falusi közösségek, emigrációba menekülő polgári világok – szétzilálásával.

„Konzlib” erőterek Közép-Európában

A történelmi kutatások critical juncture-nek, kritikusan fontos útelágazásnak nevezik az olyan történelmi időszakokat vagy pillanatokat, amelyek valamerre ellökik a közgondolkodást, és az abból fakadó kulturális kódok aztán generációkon keresztül már maguktól, külső hatás nélkül, útfüggő módon újratermelődnek. A huszadik század néhány ilyen kritikusan fontos eseménye a tradicionalista és modernista ideákat egymástól messze sodorta Magyarországon. Ez azonban inkább egyedi jelenség Közép-Európában: a régió társadalmainak zöménél az egyéni és kollektív emancipáció sokszor egymást erősítette. A német fölénytől függetlenedni tudó csehek az első világháború után nemcsak Csehországhoz „fértek hozzá” immár, mint államalkotó nemzet, hanem a választójog is szélesedett. Ugyanez igaz Szlovákiára vagy Lengyelországra. Hasonló korszakaik voltak a balkáni és baltikumi társadalmaknak is. A tradicionalista, illetve modernista preferenciájú emberek így nem feltétlenül kerültek egymástól nagy távolságra, és a rendszerváltás után könnyebben találták meg a közös nevezőt. Ez történt például Szlovákiában 1998–2006 között, amikor egy sikeres kormányzati periódust vittek végig a konzervatív, liberális, és magyar politikai erők. És nemcsak politikai értelemben volt gyümölcsöző együttműködés, hanem ez hatott a szlovák kulturális életre is, ahol az itthon mindent mérgező szekértáborozás nem kezdődött el. Lengyelországra és Csehországra is jellemző tud lenni ez a fajta konzervatív–liberális együttmozgás, éppen pár napja nyerte meg egy ilyenfajta értékkoalíció a cseh választást.

A konzervatív és liberális ideológiák szétmállása

A visegrádi példák ellenében felvethető lenne, hogy azok csak politikai taktika miatt létrejövő formációk, szavazategyesítések, belső (ideológiai) tartalom nélkül. Ez nincs teljesen így. A visegrádi térség politikai és kulturális mozgásai visszaigazolni látszanak egy olyan – a régión kívül is érvényes – tendenciát, hogy a globalizáció „nyomása” alatt, az általa életre keltett kihívások súlya alatt átalakulhat az ideológiák palettája. Azok a kérdések válnak fontossá, hogy ki mit gondol a globalizációról, az abból fakadó egyenlőtlenségről, ökológiai problémákról, kulturális konfliktusokról, migrációról. Van erre egy erősen globalizációpárti, neoliberális, félrenéző reakció. Ezzel szembenáll az ordoliberális gondolat, a „rendpárti liberalizmus”, ami intézményi megoldásokkal – szabályozással és normaépítéssel – hűtené le a hiperglobalizációt. A liberalizmus tehát kettéhasadt: szabadpiacpárti neoliberalizmus egyfelől – szabályokkal védett emberjogi liberalizmus másfelől. De a konzervativizmus is meghasadt e teher alatt – a globalizáció jelentette kihívások alatt –, és létrejött egy inkább rendpárti, intézményi (akár szupranacionális szintű intézményi) megoldásokban gondolkodó irány, amivel szembenáll a nemzeti közösség prioritását hirdető, az intézményes rend uralma helyett a nemzetépítő elit nagyfokú szuverenitása mellett hitet tevő „új jobboldal”. Mindkettő harcias szószólói árulónak tartják a másikat.

E globalizációs teher alatt szét­málló ideológiák új törésvonalak mentén rendeződnek át. Így sodródott közel a rendpárti ordoli­beralizmus a nemzetek közötti in­tézményes együttműködéseket pártoló konzervativizmushoz: mindkettő globalizációkritikus, de azt intézményes megoldásokkal – tehát lassú, körülményes, viszont kiszámítható megoldásokkal – gyógyítani kívánó irányzat. Ezzel szemben az újbaloldal és az új jobboldal is úgy globalizációkritikus, hogy nem intézményi megoldásokban hisz, hanem a mély társadalmi újrarendezésben a személyes kapcsolatok – hierarchikus vagy szolidáris kapcsolatok mentén.

Lehet…

Lehet, hogy erőltetettnek tűnik száz vagy ötven évvel ezelőtti eseményeknek, vagy pár napja zajló eseményeknek messzeható jelentőséget tulajdonítani. Lehet, hogy az általam leegyszerűsítve itt konzlibnek nevezett erőteret je­lenleg embrionális állapotban formáló magyarországi események és szereplők csúfosan lebőgnek, el­buknak vagy leégetik magukat, eljátszák hitelüket. Lehet, hogy kesztyűbábként végzik ravasz ha­talomtech­nikusok kezein. De az elég biztosnak tűnik, hogy Közép-Európa jópár nemzete sokat nyert azzal, hogy létrejött a modernista és tradicionalista ideák együttmozgása. Lehet, hogy valakinek túlzásnak tűnnek a következő állítások: ha ilyen mély árkok lettek volna tradicionalista és modernista erőterek között a Baltikumban, akkor a baltiaknak nem lenne ma eurójuk; Szlovénia nem nőtte volna ki magát a Nyugat-Balkánból; és Szlovákia talán az unió tagja se lenne. Ezek az országok a semmiből, zöldmezős beruházásként nőttek fel Magyarországhoz, történelmi léptékben pillanatok alatt. Az ilyen szintugrásokat úgy tűnik, nem lehet végigcsinálni a szuverenitásvágy és a haladásvágy közötti közmegegyezés nélkül.
Lehet, hogy a különböző ideológiai irányok közötti békés együttmozgások és átfedések nem jelentik a politikai feszültségek végét, nem jelentik a közéleti kiszorítósdi végét. De nem kell New Yorkig menni, elég Pozsonyig, hogy érezni lehessen az abban rejlő felszabadultságot, amikor az emberek, intézmények, műhelyek közötti viták nem igazodnak rögtön egyetlen fő politikai törésvonalhoz. Magyarországon van két művészeti akadémia, két nagy írótársaság és két nagy színházi társaság, melyek minden további nélkül megbélyegezhetők azzal, hogy a modernista-tradicionalista törésvonal egyik vagy másik oldalán állnak. Szlovákiában van talán fél tucat írószövetség – és egy csomó író nem lépett be egyikbe sem. Magyarországon a rendszerváltás utáni napi- és hetilapok jó része a könnyen modernista vagy tradicionalista oldalra besorolható, miközben a kilencvenes és kétezres évek legbefolyásosabb szlovák napilapja és hetilapja is magát jobboldali-liberálisként határozta meg.

Lehet – nemhogy lehet, egészen biztos –, hogy nem árt az óvatosság vezetők és terveik melletti elköteleződéskor, ma már minden szószólót kétkedve fogad az ember. De az emberi tényezőktől elvonatkoztatva, nem lehet nem észrevenni magát a jelenséget, a „nappali holdfogyatkozást”, a budapesti modernista világ nyitási igényét, és az ebben rejlő lehetőséget arra, hogy a magyar történelmet ki lehessen siklasztani arról a vágányról, amelyen évszázad óta rosszkedvűen, csikorogva halad előre. Közép-európai összehasonlításban ez magányos pályaív, és nem tűnik mindegynek, hogy a Magyarországon még nem látott együttállása modernista és tradicionalista ideáknak – aminek a lehetősége a budapesti bázisú modernista elit tudatos hátralépésével és „társkeresésével” indult el – végül csak pár napos fellángolás lesz, vagy annál erősebbnek bizonyul, túléli ezt a hetet, és tovább tud tartani.

Kollai István