Pedig mennyire szeretnénk! Látszólag erre a mindannyiunkban meglevő természetes vágyra épít az ifjúságkultusz. De csak látszólag.

Mert az ifjúságkultusznak nem az a lényege, hogy számtalan nő és férfi fekszik be a fiatalító szépségsebész kése alá vagy szántatja fel apró tűkkel az arcát, hogy aztán a megújulás reményében a saját vérével vesse be. Ezek csak következmények. A lényeg az ifjúságnak mint értéknek a központba helyezése, és az olyan, többnyire az ifjúságnak tulajdonított készségek istenítése, mint például a dinamizmus, rugalmasság, kreativitás, kockázatvállalás, alkalmazkodókészség. S a leglényegesebb, hogy mindezeket a globalizált gazdaság szolgálatába állítsuk. Mert a globalizált gazdaság működtetéséhez pontosan ilyen emberekre van szükség. Sikereik a céget illetik. Kudarcaikban magukra maradnak.

Jan Keller morva szociológus szerint az ifjúságkultusz nem a fiatalok kezdeményezésének a gyümölcse, hanem a multinacionális cégek, a politika és a média működésének logikája által életre hívott, kívülről jövő követelés. Elkendőzi a tényleges gazdasági-társadalmi viszonyokat, és eltereli az új nemzedékek figyelmét a valódi problémákról.

Az ifjúságkultusz a 20. század hatvanas éveiben keletkezett. A mindenfajta tekintély elleni harcot tűzte a zászlajára, az emberi vágyak korlátlan kielégítésének nevében, ami egybecsengett a fiatalokra jellemző lázadozó mentalitással. Ez az úgynevezett új baloldal (másképpen kulturális vagy liberális baloldal) által szorgalmazott ideológia, amely korábban megdönthetetlen határokat és erkölcsi tabukat kezdett ki és döntött meg, teljesen megfelelt a neoliberális jobboldalnak is. Sőt, jó szolgálatot tett neki, hiszen hozzájárult a fogyasztás, s így a haszon növeléséhez. A jobboldal persze látszólag elhatárolta magát ettől az ideológiától, mert ha nyíltan mellé áll, akkor elveszítette volna konzervatív szavazótábora tetemes részét, azokat az embereket, akik nem akarták feladni helyi és nemzeti identitásukat, kultúrájukat. Hiszen ők épp azért nem választották a baloldalt, mert arra ösztönözte őket, hogy szabaduljanak meg ezektől a biztos pontoktól, amelyek állítólag gátat képeznek a korlátlan lehetőségek világában. Viszont az agymosás elindult, és számtalan jelenség, amelyet ma normálisnak tekintünk, ide vezethető vissza.

Ilyen például az úgynevezett prekarizáció, az a munkaerőpiaci jelenség, amikor az emberek csak részmunkaidőben dolgozhatnak vagy csak meghatározott időre kapnak munkaszerződést, illetve az is, amikor a munkaadó követelésére vállalkozói engedélyt kell kiváltaniuk. Mindez bizonytalanságot szül – a prekarizáció szó is ezt jelenti –, de persze ráfoghatjuk, hogy ez nézőpont kérdése.

Szabadságnak is értelmezhetjük.