Kedves Öcsém, már tudom, mi a bajod: barlangszindrómás vagy.

Megszoktad a rodostói kis magyar kolóniád biztonságot nyújtó buborékját. Semmivel nem tudlak onnan előcsalogatni. Meghatni, felcsigázni, felbosszantani, kiprovokálni. Kicsi és áporodott, de a tiétek. Vagy ahogy ti mondogatjátok egymás között: a miénk.

Ne vedd a szívedre, hogy piszkállak. Szándékosan csinálom. Hátha megsértődsz, és kikéred magadnak a célozgatást, hogy egy belterjes, köldöknézős világ lennétek. Hátha zokon veszed, hogy szent és sérthetetlen dolgokkal ironizálok. Hátha a fejemre olvasod korábbi nyavalygásaimat a kínai izolációm miatt. Hátha kioktatsz, hátha letorkollsz. Hátha kicsúszik a szádon valami sértő, amin majd jól megsértődhetek.

Ismerve téged, nem csodálkoznék, ha – átlátva a szitán – egyből nekem szegeznéd a kérdést: Ejnye, kedves húgocskám-néném, nem fordítva áll a dolog? Nem inkább te vagy barlangszindrómás? Visszakerültél a saját közegedbe, ahol nem találod a helyedet, most pedig az én számból akarod hallani, hogy mindez azért van, mert valami bűzlik neked Hunniában.

Ördögöd van, Öcsém! Honnan jöttél rá? Mondjuk, én nem mertem volna ilyen direkt módon fogalmazni, de ha te vállalod, ám legyen, én mosom kezeimet.

De csak részben van igazad. Nekem ugyanis nyelvi természetű problémáim vannak, nem pedig posztkovid szindrómám. Kínában ugyanis rögtön az első hullám után kitalálták, hogyan zajlik a kovid utáni élet; nem kellett tehát egyénileg visszatalálnunk a régi kerékvágásba, vágtak helyette nekünk egy újat. És ebben az új életben nincs otthonról végzett munka vagy tanulás, szóba se jöhet a szociális fóbia, dolog az idő, tessék kimenni az életbe termelni.

Egy tizenkét milliós nagyvárosban, ahol csak tolongva lehet enni-inni-vásárolni, vagy akár csak egyet lépni is, esélyem se volt, hogy kialakuljon bennem az emberi közelségtől való szorongás. Miért pont itthon kerülném az embereket?

Csak nyelvi értelemben szorongok, a virtuális sokadalmat is ugyanúgy kerülöm, mintha fertőzne. És ezzel korántsem vagyok egyedül, sok ismerősöm ugyanígy van vele, holott a lábát se tette ki otthonról.
Két év alatt, amíg távol voltam, teljesen átstrukturálódott a magyar közösségi színtér, és vele együtt a nyilvános beszédmód is. Ez meglehetősen tudálékosan hangzik, persze, ha olyan szókimondó mernék lenni, mint te, egyszerűen azt mondanám, hogy elcsőcselékesedett.

Próbálok neked valamilyen elfogadhatóbb magyarázatot is adni, hogy konkrétan mi váltja ki bennem az aggodalmakat, de egyelőre csak a hangulatjelentésig jutottam. Meglehet, hogy én felejtettem el magyarul, és miután ez kiderült számomra, pánikba estem. Van ilyen, az ember ne ítéljen túl korán. Ugyanakkor azt a verziót se zárom ki, hogy sose tudtam magyarul. Mihez is kezdtem volna ilyen reduktív nyelvvel? Mi mondható el a széles nagyvilágról, egy bipoláris nyelvezeten?

Tudod, amikor még Hsziánban édeskettesben őriztük a magyar nyelvet, egyszerű dolgunk volt. Benne voltam egy idegen világban, amelyről kínaiul, angolul, oroszul vagy németül beszéltek körülöttem. Ha valami furcsát, újszerűt, különöset tapasztaltam, amire nem találtam szavakat – összedugtuk a fejünket, és együtt kitaláltunk valamit. Egy fordítónak ez nem jelenthet problémát, hát még kettőnek.
Amikor kitört a járvány, soha nem látott-hallott tárgyakat, fogalmakat, jelenségeket kellett magyarul is megneveznünk. Egyre-másra gyártottuk a neologizmusokat vagy újrafényeztünk régi kifejezéseket. Magunkból dolgoztunk, a fejünkben lévő korpusztárakban kotorásztunk, senki nem adta a szánkba a kész gondolatokat.

Viszont elfeledkeztünk egy lényeges dologról, Öcsém, szinte szégyellem is, hogy csak utólag jöttem rá: tőlünk teljesen függetlenül lett egy magyar világjárvány is, amelyben a koronavírus egészen máshogy szaporodik, mutálódik és terjed, mint a miénkben. Rejtélyes erők munkálkodnak a háttérben, amelyekről mi, halandók semmit sem tudhatunk, mondják. És tán jobb is, hogy nem részletezik.
Nekem már így is az az érzésem, hogy mi egy holt nyelven beszélünk, jó Mikesem. Szépen kidolgoztuk a szabályait, de mivel a többiek többen vannak, mint mi ketten, nekünk kell beszélnünk az ő anyanyelvüket, nem pedig fordítva.

Talán az szédített meg minket, hogy egy akkora nagyvárosi buborékban éltünk, amelyikben elférne az összes magyar. Bár az is igaz, hogy ezek a magyarok mind kínaiak voltak.
Elszigeteltségünk tartósan belekényszerített minket egy idegen világ valóságába, amelyben egy dik­tatórikus rezsim hozza meg a vasszigorral ellenőrzött védekezési szabályokat; az emberek mozgási szabadságát erősen korlátozza, ugyanakkor a narratívája összhangban van a természettudományos világképpel.

Szükségük is van rá, a természeti erők gyakran és látványosan forgatják fel az életüket. Hétfőn homokvihar, szerdán felhőszakadás, vasárnap földcsuszamlás. Ilyen körülmények között könnyű belátni, hogy hálózatelméleti ismeretterjesztéssel hamarabb megállítható egy járvány, mint egy Stop, koronavírus! plakátkampánnyal.

Könnyű, mégis nehéz, ahogy ezt magad is megtapasztaltad. Szembenézni olyasmivel, aminek nincs szeme, mindig megmozgatja az ember fantáziáját. Inkább antropomorfizálja, sőt, még azét is, amelyiknek a létezését tagadja – úgy könnyebb elbánni vele. Holott csak azt kellene elképzelnie, hogy a teremtésben nem mindegyik létező kompatibilis vele.

Én már csak azért se lehetnék koronavírus, édes Öcsém, mert nekem egyszerűen nem lenne türelmem végighallgatni azt a sok süket dumát a nemlétezésemről.
Lehet, hogy ezért lettem a te nénikéd?

Ölel, Nénéd
2021 októbere