A világkereskedelem szabaddá tételének folyamata elakadt a fejlett és a fejlődő országok között folyó többrétegű konfliktusban, a nemzetközi pénzügypiacok globális szabályozása is gyorsan átkerült a vágyálom kategóriába. Donald Trump elnöksége tovább rontotta a helyzetet, az amerikai elnök már-már beteges gyanakvással kezelt szinte minden nemzetközi együttműködést. Az Amerika az első jelszó jegyében Trump megbénította a Kereskedelmi Világszervezetet és kiléptette az USA-t a párizsi éghajlatvédelmi egyezményből. Az amerikai példa a világ más tájain is követőkre talált, és a nemzetközi együttműködést felváltotta a nemzeti önzés.

Világunk legkomolyabb problémái azonban már nem oldhatók meg nemzeti szinten, ezért a multilateralizmusra még nagyobb szükség van, mint valaha. A globális minimáladóról szóló egyezménnyel a nemzetközi együttműködés hosszú idő után végre pozitív életjelet adott magáról, de az igazi kihívás a Glasgow-ban zajló COP26 klímacsúcs. A legutóbbi ENSZ-klímajelentés egyértelműen kimondja, hogy a globális felmelegedést már csak tompítani lehet, és ha nem születik gyors világméretű megegyezés, annak elképzelhetetlenül nagy gazdasági és társadalmi ára lesz. Az elkövetkező két hétben ezért az egész világ szeme Glasgow-ra szegeződik, mert valószínűleg ez az utolsó esély, hogy a Föld átlaghőmérsékletének emelkedését közös erővel az áhított 1,5 Celsius-fok alatt tartsuk.

Az előző klímacsúcsok nem igazán hoztak áttörést a felmelegedés elleni küzdelemben, ezért nehéz a COP26-ra optimizmussal tekinteni. Nem jó előjel, hogy a hétvégén tartott G20-csúcstalálkozón ugyan minden részt vevő ország elkötelezte magát az 1,5 Celsius-fokos célkitűzés mellett, de a közös nyilatkozatba kevés konkrétum került. Az üvegházhatású gázok 80 százalékát kibocsátó gazdaságoktól többet vártunk, erőteljes közös fellépésük a globális klímatárgyalások fordulópontja lehetett volna. Sokatmondó az is, hogy Hszi Csin-ping kínai elnök és Vlagyimír Putyin orosz elnök nem vett részt személyesen a római csúcstalálkozón, és a klímacsúcsot is kihagyják. Kína, a világ legnagyobb kibocsátója 2060-ra ígér klímasemlegességet, ami a kutatók szerint már késő lesz. India még ennél is tovább tolta ki klímasemlegességét, de a sok kihívással küszködő ország esetében már a 2070 is előrelépésnek számít.

Ahhoz, hogy a COP26 kézzelfogható eredményeket hozzon, legfőképpen a bizalom helyreállítására van szükség. A gazdaságilag fejlett országoknak pénzügyi csomaggal kell megmutatniuk, hogy készek támogatni a fejlődő országok klímacéljait és költségeit. A fejlődő országok ismét hangsúlyozzák: a fejlett országok hitelét rontja, hogy az eddigi pénzügyi ígéreteiket sem teljesítették. A globális koronavírus-járvány gazdasági hatásainak leküzdésére a fejlett országok dollármilliárdokat mozgósítottak, de a fejlődő országoknak ígért 100 milliárdot eddig nem sikerült összehozni. Ez komoly kérdéseket vet fel arról, tényleg mekkora prioritás a fejlődő országok klímaproblémája a fejlett országokban. A világnak pedig már nincs sok ideje, a mostani évtized az utolsó, amikor még tehetünk a globális felmelegedés üteme ellen. A COP26 talán a multilateralizmus utolsó esélye, egy további semmitmondó klímacsúcs aláásná a globális politikai elit iránti bizalmat. Pedig sürgősen lépnünk kell, mert ahogy António Guterres ENSZ-főtitkár megfogalmazta – a fosszilis tüzelőanyagok égetésével a saját sírunkat ássuk.