A környezetvédelmet illetően számomra 1 Jackson 10 Grétával ér fel, s bár Gréta ténykedéséhez hasonlóan az említett dalt is sok szempontból lehetne elemezni és értelmezni – például politikai szempontból is, lásd a füstölgő gyárkémények alatt bevillanó azbukát (mert a másik nagyhatalom virágzó rét és maga a megtestesült béke, ugye?) –, belőlem a mai napig katarzist vált ki. S persze nem véletlenül jutott az eszembe.

Sétálunk a gellei körforgalom felé, amikor a távolban felbukkan egy jó testfelépítésű kutya. Abból, ahogy lohol felénk, látszik rajta, hogy elveszett. Hozzánk érve reménykedve veti ránk barna szemét. Szőre enyhén gondozatlan, mint akit néhány napja még megmosdattak, de már kezd csimbókosodni. Bizonytalanul szaglászik, ideges. Nem, ez nem elveszett, hanem elhagyott, kivert kutya. A közeli házban lakó ebek – a boldogok – kiszagolják őt, ugatni kezdenek. Még neki is van tartása, visszaugat, de aztán gyorsan bebújik a bozótba.

Ölni tudnék ilyenkor. Mert senki sincs rákényszerítve, hogy állatot tartson. Csak hát némely emberek jó dolgukban, divatból, másokat majmolva vagy pillanatnyi, szeretetnek vélt érzelmi rohamtól indíttatva, beszereznek maguknak egy ilyen élő lényt. S amikor megunják? Közkedvelt módszer kivinni az állatot egy ismeretlen, távoli helyre, ahonnan nem talál haza, kirakni az autóból és rátaposni a gázra. Állítólag az érzékeny emberek képesek a sajátjukként átélni mások érzelmeit. Én azt is érzem, amit ez a kutya érez. És ez nagyon rossz. Nem kellek. Nem értem. Hol vagytok. Mikor jöttök értem. Ugye, jöttök. Éhes vagyok. Fázom. Szeretlek. Mi történt. Jaj, hol vagytok, hova menjek. Mi lesz velem.

És akkor jut eszembe az a megrázó dal. Az emberi faj némely egyedeinek iszonyatos önzése és arcátlansága tényleg a pusztulásba taszít bennünket. A kutya volt gazdája is ilyen. Saját szükségletét már kielégítette, s büntetlenül megszabadulhat a szerencsétlen állattól. Ugyanez a típus Tabák képviselőnő is, aki, mivel csodába illő módon némi hatalomhoz jutott, már úgy érzi, védett vízben is fürödhet. Igaz, őt megbüntették 500 euróra – ennyit ér a védett víz? –, de olvasom, hogy egyben felkérést kapott, legyen a nemzeti parkok hivatalos arca. Jó példakép. Gondolkodtam, hogy én is megfürdök valamelyik szigorúan védett ivóvíztározóban, de mégsem teszem. Nem mintha érdekelne, hogy bekerülnének a testnedveim a citromos limonádéba. Csak nem akarok a vízművek hivatalos arca lenni.

Emberek! Nem igaz, hogy mi tesszük tönkre a Földet például azzal, hogy gyereket hozunk a világra, akinek a „karbonlábnyoma” terheli a környezetet. Persze, a magunk eszközeivel mindannyiunknak hozzá kell járulnunk, hogy ennek a gyermeknek, a jövő nemzedéknek is legyen Földje. De nem mi vagyunk a sakktábla fő figurái.

Ezért részben igaza van Grétának, aki Glasgow-ról csak annyit mondott, hogy „blabla”.