Hogyan s miért tör fel sírokból, urnákból a kultusz, az a személyi? Itt, kis felsőfanyarföldön. Esemény van. Egy fanyar úr jubilál. Máris csak úgy pöfögnek az őt dicsérő traktorversek, vagy ha azok nem, akkor az üres panelekből kirakott laudációk, csak úgy pufognak az ünnepi köszöntők a bérelt – vagy helyzetükbe belekényszerített, esetleg önmaguktól tolakodó – szónokok szájából majd az ünnepségen. Jó hallgatni, a sok hamis dicséret, ahogy ömlik, meg nem áll szava a gazsulálóknak, csak senki semmi igazat nem mond, kamuzás, álca, hamiskás hóbelevanc játék az egész. Díszlet és szellemidézés minden, ahogy olcsó, talmi bohócmutatvány az is, mikor virágcsokor átadáskor pukedliznek a pionír-, bocsánat, ma már cserkészlányok, s puszit adnak az iruló-piruló ünnepelt fanyar bácsi pofijára, közben a bácsi végigmustrálja őket. A virágcsokrokat is maga fizette, biztos, ami biztos! Okos ember ő. Valós értékéért, munkájáért, tetteiért kapja-e mindazt most, amit kap? Ugyan kérem, ilyen apró részleteken fenn ne akadjunk, amúgy ki nézi, mi az érték s mihez viszonyítva mi mennyit ér? Nem kell állandóan szőrszálhasogatni! Ugyan kérem, érték, mit izélnek itt? Itt nem ez a lényeg, fő a nagy buli, nagy üdcsi, sok hidegtál, sok melegpult meg sok tálca sütemény, meg az italok, rekeszestől. Csak lenne már végre ez a része a dolognak! De ki kell várni, ki kell érdemelni a nagy dajdajt. Majd azután mulatunk, amikor már díszpolgári cím, városháza emlékplakettje, kis-, közép, nagy- és fakereszt is mind át van már adva, bíboron, bársonyon, selyemviganókon. Csak ezután kapja meg a feszengő potyás a büfé nyitását. Már azt hitte, igen, de nem. Csak most jön a java! Mennyei angyalokat is elriasztóan felharsan a nagy zaba előtt valami alkalmi dalárda, rossz szövegre írt kakofón dallamszerűséget horkantva, oly módon, hogy a környék madarai hetekig kerülik a helyet. Mű- és álműélvezet, színlelt rajongású bravózás terjeng e produkciótól is, hát, kérem, így alakul ki a szellemidézés, ezt hozza magával a személyi kultusz feltámadása. Tessék nézni, finom, össze sem érő kézzel hogyan tapsol, álszerényen mosolyogva hajlong, meg integet a fanyar úr, ki mulat éppen, s miként puszil levegőt hozzá odahajló arcok mellé! Micsoda féktelen tobzódás, micsoda ünnep! Ételjubileum, azaz bocsánat, életjubileum ez, kerek sok évtizednyi idő elmúlása ünnepelődik itten és mostan, ha nem tudtuk volna. Esetleg valakinek lennének olyan kérdései, ki fizet a végén? Terembért, azaz mit terembért, az egész kultúrpalotát, személyzetet, vécésnénit, takarítót, meg olyasmit, hogy konferanszié, zenekar, hangosító, dalárda, vattázók – ezen érts fizetett nézőként beülőket –, meg a fogyasztást ételből s italból. Kifizeti bizony! Így mulat egy fanyar úr! Miből is perkál, ugye megint ezt kérdezed? Ó, ha nem tudnád, hát akad elég haverja, aki szponzor, az elmúlt évtizedek alatt lett elég sok lekötelezettje is, aki ma a mecénás szerepét játssza. Lesz adakozó, támogató, vagy ha más nem, akkor kisnyúl! Megeshet, hogy saját maga állja a cechet fanyar úr. Ám semmi pánik, kérem, nem megy emiatt csődbe! Van miből perkálni, hiszen arra vannak a „jóbarátok”, hogy teletömjék a számláját egy szép napon! Az is igaz, a felét vissza kell nekik pengetni, de hát mindig jobb ötven százalékkal benne lenni egy üzletben, ami így legalább valamit hoz, mint teljesen kimaradni. Nem szakmai pályázati ez a forrás, hanem kormányközeli alapítványi vagy egyéb, úgynevezett közpénz. Olyan forrás, hogy nesze neked szegény határon túli fanyar, ha már diaszpórában élsz – értsd úgy, hogy diaszpórának mutatják magukat tömbfanyarként is harminc kilométerre a határtól, azaz a fanyar anyaországtól –, itt a lóvé, költsd el, amire akarod, de add ám vissza legalább a felét. Kell az kampányra, meg egyébként is helikopter! Lehet hát mulatni! Joszif bácsi szelleme meg csak úgy hízik, a fényes koponyájú Mátyásnak a Farkasréti temető urnafalánál enyhe szeizmikus rengés mérhető, ahogy a szellem a helyzetet látva örömében ropja a kazacsokot! Révai elvtárs meg? Mosolyog! Bazsalyogva jóváhagy, megjelenhet a nagy mű, ha elvtársat dicsér. Joszif, de örülök, Joszif bácsi! Jók az utódok, jól megtanulták a leckét, ideológiával hogyan kell manipulálni, s hogyan torpedózható ki és süllyeszthető el az igazi érték. Bravó, kartársak, csak így tovább a sztálini úton! Világ sutyerákjai, egyesüljetek! (Csak ne közösüljetek, mert még elszaporodtok!) Ez a sarc lesz a végső, csak összefogni hát! Aztán tiétek lesz a világ? Nehogy már! Hagyjuk ezt, ezt az ideologizálást, hiszen jubileum van! Folyjék a pezsgő, emelje poharát köszöntőre az esemény végén az ünnepelt fanyar úr. Szóljon magasztos szavakat, vagy legalább próbálja meg! Ha nem mond semmit, csak beszél, úgy is jó. Teljesen mindegy, az esemény záróakkordjakor senkit sem érdekel már, ki mit mond, akkorra már mindenkit csak és kizárólag az állófogadás érdekel. Lesz is dőzsi meg habzsi, mert hát telik kartársak, annak, aki jól helyezkedik! Személyi kultusszal vádoljuk fanyar urat? Kutyaugatás nem hallik az égig, mondja ő, s rókaarcán végigsimítva mosolyog, mert ő nem fél. Kapcsolatainak szálai olyan mélyen nyúlnak már el és le, hogy nem érheti semmi vész. Elég öreg és elég ravasz hozzá, hogy ez így legyen. Ha tudna latinul, elmondaná: Pecunia non olet! De nem tud. Azt viszont tudja, a pénznek nincs szaga. Mindegy, kitől kapod, csak sok legyen! Megmarad még ő sokáig a placcon, mert idomul, s már nem érzi gerincét. Volt neki régen egyébként. Ne is foglalkozzunk a régi dolgokkal, lényeg a szellemek megidézése! Végre pohárköszöntő. Most folyjék a pezsgő, fogyasszon, lakjon jól a jónép, diszkréten szóljon a dzsessz a háttérben, s a teraszon igazi kubai szivart pöfékeljen a noblesz! Mert így mulat egy fanyar úr, hej, így mulat, ilyen a díszlet, ez a koreográfia s ezek a szereplők! Van rá lóvé, kartársak! A már említett közpénz jellegű támogatás. Attól a vezértől nyerte el – már majdnem azt írtam, NERT-e el – kihez ő maga, ez a jubiláló fanyar uraság napi szinten gazsulálni jár, meg fényesre nyalni a tányért. Alkalomadtán egyéb dolgokat, akár testrészeket is. Vivát, fanyar úr, vivát!