Az egyik Marosz Diána, a szerző, a másik Lucia Molnár Satinská, aki tudta nélkül az ötletet adta, majd évekkel később lefordította a történeteket. Több közös is van bennük, mindketten kétnyelvű gyerekeket nevelnek, és mindketten hisznek abban, hogy ha ez olykor kihívásokkal teli történet is, a fáradság ugyanúgy elnyeri a jutalmát, mint a mesékben.

Marosz Diána

Már az első gyermekének, Sebestyénnek kezdte írni a meséket?

Sebi betöltötte a kilencet, Ajna hétéves volt, Cili pedig épp akkor született, amikor elkezdtem. 2014-ben felvételről láttam Lucia Satinská beszélgetését a gombaszögi táborban Petra Nagyová Džerengovával és Bolemant Évával. Mindketten írónők, és mindketten kétnyelvű gyerekeket nevelnek, így azt is megkérdezte tőlük, írtak-e róluk vagy nekik meséket. Mondták, hogy nem, de nekem ez szöget ütött a fejembe. Elkezdtem írni, összefűztem a lapokat, rajzoltam is bele, és karácsonyra ajándékba adtam a meséket a gyerekeimnek. Sebi mérges volt, ő nem szeretett magáról olvasni, de Ajna nagyon szerette. A következő karácsonyra elkészült a második rész, aztán kihagytam egy-két évet, de utána azt gondoltam, jó lenne egy harmadik, amelyben Cili is szerepel. A negyediket pedig már akkor írtam, amikor a Vasárnapban kezdett megjelenni.

Rögtön tudta, hogy a gyerekekkel megélt történeteket akarja megírni?

Az alaptétel az volt, hogy kétnyelvű gyerekek mit élnek meg és hogyan boldogulnak olyan közegben, amely nem elfogadó a kétnyelvűség iránt. Azt akartam megírni, hogyan élték meg ezt ők, és hogyan lehet ezt a bizalmatlanságot, előítéletességet áthidalni. Majdnem mindenkinek, még az országoknak is álnevet adtam, de persze, rögtön rá lehet jönni, miről van szó.

Az egyes mesék megírásakor volt elképzelése, mit akar sugallani, vagy csak lejegyezte, amit megéltek?

Nem volt olyan gondolatom, hogy ez didaktikus legyen, és mindig legyen a végén egy csattanó, nem akartam mindenáron tanulságokat levonni. De azzal, hogy leírtam, aztán felolvastam a gyerekeimnek, utána pedig megbeszéltük a történteket, fel is dolgoztuk ezeket az élményeket.

Akkor ez olyan volt, mint egy terápia.

Remélem, igen, főleg, amikor rosszmájú, buta megjegyzésekkel találkoztak. Leginkább Sebi élte meg ezt érzékenyen, nyilvános helyen nem is akart magyarul beszélni velem, komoly gondot jelentett számára, hogyan béküljön ki a kettős identitásával. Úgy gondoltam, a meséken keresztül jobban fel tudja dolgozni a kudarcokat, de eleinte elutasította Benőkét. Évek múlva megszerette a könyvet, mert mostanra kiegyenlítődött benne a két identitás, már csak nevet a régi durcásságain.

Cili lánya az egyetlen a könyvben, aki a saját nevén szerepel. Miért?

Ennek nagyon örül, azt viszont felrótta, hogy ő nincs benne a címben. De megmagyaráztam neki, hogy amikor elkezdtem írni a könyvet, akkor ő még nem volt a világon. A nevét egyszerűen azért hagytam meg, mert nem tudtam jobbat kitalálni. Szent Cecília a zene védőszentje, én is zenész vagyok, nem volt szívem megváltoztatni. Cili nagyon szereti a könyvet, főleg azokat a történeteket, amelyekben ő is szerepel. Mostanában minden este ezt olvassuk.

Az is szinte meseszerű, hogy a történet Lucia Satinskával kezdődött és vele ért el a szerencsés végkifejletig is.

Ez egy csoda. Nagyon örültem, hogy vállalta a fordítást, mert ez a történet így kerek.

Nehéz utat járt meg a gyerekeivel, és ma már elmondhatjuk, hogy sikerült kétnyelvűvé, kettős identitásúvá nevelni őket. Létezik biztos módszer?

Ezt nagyon el kell határozni, szabályokat kell alkotni, és azokhoz következetesen ragaszkodni akkor is, ha kényelmetlenek. Senkit nem ítélek el, aki vegyes házasságban erre nem képes, mert tudom, hogy mekkora erőfeszítés. Én már-már mániákusan ragaszkodtam ahhoz, hogy mindig kizárólag magyarul szóltam a gyerekekhez, és csak így tudtam elérni, hogy teljesen szlovák környezetben is majdnem ugyanolyan szinten megtanultak magyarul, mint szlovákul. Azt is fontosnak tartottam, hogy ismerjék, sajátjuknak érezzék a magyar irodalmat, történelmet, mert az identitáshoz nem elég a nyelvtudás. Ma abszolút magabiztosak, látom, hogy mindez gazdagította őket. Ajna ugyanúgy be tudott illeszkedni a budapesti konzervatóriumban, mintha Magyarországon járt volna iskolába, Sebi büszke arra, hogy magyarul is tud. Semmit sem bántam meg, most is így csinálnám.

 

Lucia Molnár Satinská

 

Tud arról, hogy ön inspirálta Diánát a meseírásra?

Igen, ez egy nagyon szép történet, szerintem olyan, mint az egész könyv – valahol a valós és a képzeletbeli világ határán. Amikor hét évvel ezelőtt a Gombaszögi Nyári Táborban vezettem egy beszélgetést a kétnyelvű családokról, és ezt látta Marosz Diána is, mi még nem ismertük egymást. Felvetettem a vendégeimnek, hogy írnak-e olyan meséket, amelyek a kétnyelvűségről szólnak, és ők azt mondták, hogy nem. Később tudtam meg, hogy Diána viszont belekezdett, és ma nagyon büszke vagyok arra, hogy az inspiráció kicsi szikrájának, ami ott, Gombaszögön pattant ki, egy közös könyv lett az eredménye.

Folyamatosan olvasta is a meséket, vagy csak akkor, amikor megkapta őket fordításra?

Ismertem őket, de akkor nem tudtam, hogy az ötletet én adtam. Ezt csak akkor mondta el nekem Diána, amikor felkért a fordításra. Bár nagyon sok munkám van és kicsi gyermekeim, erre nem lehetett nemet mondani. Ez a párosítás, hogy mi ezt együtt csináljuk, nem is lehetne jobb.

Önnek is kétnyelvű családja van. A férje Molnár Csaba filmrendező, két gyermeküket ugyancsak mindkét nyelv és kultúra tiszteletére akarják nevelni. Hogyan fogtak hozzá?

Az én gyermekeim még kicsik, Boglárka hároméves, Barnabás három hónapos. Az alapelv ugyanaz, mint a Marosz családban, mindkét szülő a saját nyelvén beszél velük, de a mi esetünkben nagy különbség, hogy a férjem komáromi családjával szoros a kapcsolatunk, ugyanakkor a pozsonyi szlovák barátainkkal is gyakran járunk össze. Boglárka teljesen természetesen vált egyik nyelvről a másikra, de amióta magyar óvodába jár, sokkal jobban gazdagodik a magyar szókincse.

Akkor most jött el az ön ideje.

Tudatosítom, hogy úgy, mint Diánának, anyaként nekem is az a feladatom, hogy az anyanyelvet minél magasabb szinten megtanítsam neki. Azt már rég eldöntöttük, hogy a gyerekeink a Duna utcai magyar iskolába fognak járni, annyiban lesz könnyebb dolgom, mint Diánának magyarként a teljesen szlovák Zsolnán, hogy a gyerekeim a magyar iskolában is tanulnak majd szlovák irodalmat, történelmet, az utcán hallanak szlovák szót. Nem leszünk annyira elszigetelve, mint ők – csodálom is, hogy erre képesek voltak.

Megéltek önök is hasonló történeteket, mint Benőke és Hanga?

Ezek még csak várnak ránk, mert egy hároméves gyerek még nem gondolkozik a miértekről, természetes dologként fogja fel, hogy egyszer így beszélünk, másszor meg úgy. Azt gondolom, majd iskolás korukban fognak a gyerekeinkben felmerülni ezek a kérdések. Megadok nekik minden lehetőséget, hogy a magyar és a szlovák kultúrát is jól ismerjék, de azt nem mondhatom meg nekik, hová tartoznak. Egyébként is abban hiszek, hogy az identitás élethelyzetektől függően változhat.

Önt mire ösztönözték ezek a mesék?

Teljesen megijedtem, amikor elolvastam a könyvet, hogy mennyi sok munka a kétnyelvű gyereknevelés. Szerintem Diána rendkívüli anya, amit ő elért, az egy csoda, de nagyon sok önfeláldozást kíván. Erre nem mindenki képes, tudom, hogy sokan fel is adják. Arra is jó ez a könyv, hogy elgondolkoztasson, mitől lehet ez sikeres és mik a buktatói. Számomra nagyon tanulságos, mennyit utazott Diána a gyerekekkel, mennyit olvasott nekik. A kultúrán, történelmen, zenén keresztül tanította őket magyarul – többet nem is adhatott volna.

Ötleteket is merített Diána történeteiből?

Vannak benne nagyon jó tippek, hogyan lehet a gyerekeket motiválni a kirándulásra, vetélkedőkön való részvételre, elhitetni velük, hogy ez az egész egy nagy kaland. Az ő gyerekei már nagyok, megtalálták a helyüket, elmondhatjuk, hogy neki sikerült. Én még csak az elején vagyok.

 

 

A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2021/45. számában jelent meg!

Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene