Ám a vontatott, elhúzódó folyamat, még az előbbi minimális célok elérésére is alkalmatlannak bizonyult. Az egyesülés, pontosabban a pártok összefogása, ugyanis az egyik előfeltétele annak, hogy megoldás szülessen a szlovákiai magyar politika eddigi problémáira. Ám ez nem maga a megoldás. Célnak tehát minimális, ám nélküle a többi sem érhető el.
Nyilvánvalóan az egymással kötött szövetség kínálja ehhez a legjobb esélyt. Ámde az most a kérdés, ki mit is ért szövetségen. Az egyik lehetséges értelmezése, hogy érdekkapcsolat, a célból, hogy visszajussanak a parlamentbe a felek. A fő motívumuk tehát nem az értékrendi közelség, hanem a parlamentbe való visszajutás.
A „szövetség” szó ebben az esetben azonban nem jelentheti pusztán a pártok formális egyesülését konfliktusaik jelentős részét megtartva, hanem azt a szándékot, hogy összekapcsolják a szlovákiai magyarok mindegyik csoportját. Ehhez meg kell tartaniuk sajátosságaik értékes részét, és kölcsönösen hozzá kell igazítaniuk a többiekéhez, úgy, hogy azt saját választóik is tolerálják. Még ha nem választják is, létezését, sőt hasznosságát elfogadják. Ha képesek erre, akkor akár az instabil és fragmentálódó szlovák pártrendszerrel elégedetlen szlovák választópolgároknak is olyan példát mutathatnak, amelyik vonzó lehet egy részük számára.
Ám, ha ennél többet akarnak, akkor olyan nemzetiségi és térségi programmal kell előállniuk, amelyik egyszerre tűzi ki céljául a magyarok megmaradását és a szlovákság többségének lényegi nézetváltozását a magyarok ügyében.

Az ellentmondás
A pártszakadás óta sem nyomásgyakorlással, sem pedig politikailag kulcsfontosságú magyar ügyekről való hallgatással nem sikerült elérni ezt az állapotot. A mai helyzet így két ellentmondás közé zárta a magyarokat. Az egyik megfogalmazta a megmaradás legfontosabb feltételeit, ám nem volt képes elérni azokat. A másik hallgatott a kényesekről és nem is volt képes megoldást kínálni rájuk. A szlovákiai magyar politika manőverezése a két stratégia lehetőségei között áttörő eredményt nem hozott.
1989 óta két stratégia jellemezte a magyar–szlovák viszonyt alakító szlovákiai magyar politikát. Az egyik politikai együttműködéssel vélte elérhetőnek a magyar kisebbség megmaradásához és fejlődéséhez szükséges jogok és pozíciók megszerzését. A másik pedig főként nyomásgyakorlással, azaz erővel gondolta kikényszeríthetőnek mindezt. Több mind harminc év távlatából megállapítható, hogy sem az egyik, sem pedig a másik stratégia, sőt a kettő kombinációja sem vezetett sikerre.
A másodikhoz nagyobb erő kellett volna, mint az euroatlanti integráció nyújtotta biztonság. Ám a magyar párt, Magyarország, valamint a nemzeti kisebbségek védelmét célzó, születetőfélben lévő nemzetközi jogrendszer együtt sem jelentett akkora kényszerítő erőt, mint amennyire Szlovákia vezetői a magyarok nemzeti szabadságától és egyenlőségétől féltették az országot és saját értékrendjüket.
Az együttműködés stratégiája a korszak mindegyik fontos kérdésében az ország fejlődését, demokratizálását, és ami különösen fontos, a biztonságát támogatta. A magyarok részt vettek a bársonyos forradalomban. Majd a rendszerváltás legfontosabb törvényeinek elfogadásában és az új alkotmányosság alapjainak lefektetésében. Ott voltak az első demokratikusan megválasztott kormányban. Ezt követően fontos szerepük volt Vladimír Mečiar kormányának első bukásában, majd annak visszatérése után a későbbi választási győzelemben és a mečiarizmus visszaszorításában. Nemkülönben támogatták az ország belépését a NATO-ba valamint a EU-ba, azaz a biztonság szervezeteibe. Továbbá részt vettek azokban a kormányokban, amelyek Mečiar választási veresége után helyreállították a jogállamot, és növekedési pályára állították a gazdaságot.
Az adott történelmi korban ezek voltak a legfontosabb döntések, amelyek az ország fejlődését és biztonságát érintették. A magyar politika mindegyik esetben a fejlődés és biztonság támogatói közé tartozott. Az adott korban a politikai együttműködés terén ezen lépéseknél többet tenni aligha lehetett volna. Ám ez sem volt elég.
Éppen ez a lényegi eredménytelenség az egyik oka, hogy az egyik vagy a másik stratégia támogatói egymásban kezdték látni sikertelenségük okát. Vitáik hatalmi harccá terebélyesedtek, személyes konfliktusokká nőttek, és a magyar politikai reprezentáció szétszakadásához vezettek. Ám az alapproblémát meg nem oldották.

öbb mind három évtizeddel a rendszerváltás megkezdése után ugyanolyan kihívás előtt áll a magyar politika: jobb válaszokat kellene adnia a világ mostani problémáira, mint a szlovák pártok zöme. Mi több, el is kellene tudnia fogadtatni azokat az ország társadalmának zömével. Azaz a szlovákság többségével.
Most persze ehhez mindenekelőtt a pártegyesülést kell végigvinni. Az egyesülés folyamata ugyan mind ez ideig nem elsősorban a korproblémákra adott megoldásokkal folyt – legfeljebb meg-megjelennek benne – ám az egyesült politikai szervezet úgyis kénytelen lesz foglalkozni velük. Ha pedig nem kíván mellékszerepet játszani az ország politikai életében, akkor meg kell próbálnia a többiekénél jobb megoldásokat kínálni. Siker esetén az új magyar párt országos tekintélye és általa a közvéleményt formáló képessége jelentősen megnőne.

Új esély
A párt éppen a kisebbségi helyzetéből eredően több szellemi forrást használhat ezen a téren. Azaz hátránya egy csapásra előnnyé változtatható. Ennek a pártnak olyan lehetőségei volnának, amelyek messze meghaladják azokat a hátrányokat, amelyeket megkötött kompromisszumok miatt szenvednének el az egyes felek. Ehhez azonban kölcsönösen támogatniuk kellene egymást azoknak a választói csoportoknak a megszólításában, amelyeket az adott szárny képes elérni. A pártnak a többféleség előnyeit kellene meglovagolnia a hátrányai erősítése helyett.
Az elmúlt évtizedek nem az ilyen képességet erősítették. Az egymást kényszerhelyzetbe manipuláló taktikák uralkodtak a szlovákiai magyarok politikai életében, és mindaddig sikeresnek tűntek az aktuális győztes szemében, ameddig fokozatosan el nem fogyasztották potenciális választóik nagy részének szimpátiáját. Ma ezért nem elég szervezeti választ adni az eddigi válságra. A korproblémákra adott kiváló színvonalú, majd vonzó módon közzétett, sokakkal megértetett megoldások a népet ma is lelkesítenék. Mint mindenkor. Bizonyára azok egy részét is visszahozva, akik magyar kötődésükkel fordultak inkább szlovák párthoz. Ha pedig az előbbiek fényében világossá válik, hogy a közérdek a pártok és vezetőik tényleges vezérelve, akkor olyanok is megmozdulnak, akik az elmúlt években kiábrándultak a politikából.
Ha nem teszik meg mindezt, akkor a párt követő szervezetté válik. Vezetői javarészt azokra az ügyekre reagálnak majd, amelyeket mások vetnek fel. Persze megint megpróbálkozhatnak azzal a stratégiával, ami az utolsó évtizedben jellemezte a magyar politikát. Nevezetesen, hogy a magyar ügyeken túl a párt megvárja, amíg mindenki más nyilatkozik, majd „behelyezkedik” a többi közé. Erről persze idővel kiderül, hogy a valóságban tartalmatlan, nem több puszta taktikánál. Ha pedig még a magyar ügyek kényesebbjeiről való hallgatás is társul hozzá, akkor még a magyar választókat is hasonló érzés fogja el.  
Ám korunk új esélyt kínál, olyan esélyt, amelyikben a szlovákiai magyar politika messze maga fölé emelkedhet. A térség ugyanis olyan helyzetbe került, amelyikben a szlovák–magyar megbékéléssel nagy lépést tehet előre. A térség államainak összefogása az Európai Unión belüli versenyhelyzetben több mint szükséges. Ahhoz azonban, hogy viszonyuk érdekviszonyból bizalmivá fejlődjön, a magyar–szlovák megbékélés elengedhetetlen. Magyarok és szlovákok összetartozásának újjászületése lendületet adna mind a két nemzetnek és bizonyára az egész térségnek. A 19. és a 20. század agresszív nacionalizmusának feloldása jelentős energiákat szabadítana fel ezekben a kultúrákban.
A magyar–szlovák megbélésnek azonban az egyik fontos előfeltétele egy ütőképes szlovákiai magyar párt. A pártegyesülés sikere, avagy sikertelensége nem csak a szlovákiai magyarok sorsára lesz hatással. Olyan ideje ez a szlovákiai magyarok történelmének, amikor nagyobb dolgokra lehetnek hatással önmaguknál. És lesznek is. Akár jóval, akár rosszal. Olyan időszakba sodródik a népcsoport, amelyikben sokkal több függ tőle önmagánál. Ha jelentősen hozzájárul a térség nemzeti megbékéléséhez, akkor egy új történelmi korszak alapjait rakhatja le. Kisebbségi sorsa hátrányát olyan előnnyé változtathatja, amely sokáig, nagyon sokáig fennmarad a történelemben. És persze az identitásának is szilárd pillérévé válik.
A programnak persze ki kell munkálni minden fontos részletét. Nélküle a szlovákiai magyar politika az eddigi ellentmondások foglya marad. Ilyen-olyan eredményeket elérhet ugyan, hol kisebbet, hol nagyobbat, ám lényegi változást, azaz a magyarok nemzeti szabadságát és egyenlőségét nem. A sikertelenség pedig tovább morzsolja majd az új párt támogatottságát. Ismét megjelennek azok a hangok, amelyek a belső hatalmi viszonyok átalakítását nyilvánítják a siker eszközének, noha többre nekik sem futja. Majd támogatókra lelnek mindazokban a külső erőkben, akik a nemzeti egyenlőtlenséget kívánják fenntartani, és így a magyarok megosztottságában érdekeltek.
Az eddigi sikertelenség egyik kinövése az elért eredmények túlkommunikálása lett. A túlkommunikálás azonban legfeljebb zavart okoz. Az érintettek ugyanis rövidesen rájönnek a valóságra, s vele arra is, hogy becsapták őket. Az új pártnak ezért a helyén kellene kezelnie mindegyik eredményét, mint ahogy kudarcait is. A politikában ez nagyon nehéz, hiszen ez az érintett politikusok érdekei ellene hat. Ám a pártnak a politikától elfordult tetemes számú kiábrándult magyar bizalmát kellene visszaszereznie, ami újabb manipulációkkal aligha sikerülhet.
Továbbá a nemzeti béke nem épülhet a nemzeti elnyomás elhallgatására. Az egyenlőtlenség fenntartásának csendje ugyanis nem bontja le, hanem éppen fordítva, megerősíti a nacionális agresszivitást. Azért, mert eredményes! Nem késztet az örökölt értékrend kritikájára, hiszen csak hallgatni kell. Közben nemzeti agresszivitással vádolja meg mindazokat, akik megtörik a csendet. Ők a feszültségkeltők, akik megbontják a békét és a nyugalmat, megosztják s konfliktusokba sodorják a társadalmat. Tehát nem az az agresszív és konfliktuskeltő, aki hatalmi eszközökkel fenntartja a nemzeti egyenlőtlenséget, hanem az, aki szóvá teszi. Az ellentmondás persze azt sejteti, hogy a hallgatást követelők maguk is az egyenlőtlenség védelmezői. A pillanatnyi nyugalom nevében lemondanak a probléma megoldásának legfontosabb eszközéről, a nyilvános vitáról.
A probléma azonban bonyolultabb ennél. A nyilvános társadalmi vita akkor eredményes, ha a felek valamelyike meg tudja győzni a másikat, avagy közösen mind a két fél számára megfelelő, eddig nem volt új megoldást találnak. Ha az adott politikai párt erre nem képes, akkor csak elveszíteni tudja a nyilvános vitát. Ha pedig sem képességei, sem kommunikációs csatornái, sem pedig a jelenlegihez képest lényegileg új koncepciói sincsenek, akkor a csend és a hallgatás védelmezése mindezek elfedését is szolgálhatja. A nyilvános viták elmaradása egy ideig eltakarhatja, hogy a párt erejéből és képességeiből csak az elveszítésükre futja. Csakhogy ily módon választói bázisukat nem tudták túlterjeszteni azokon, akik magyar ügyekben csak csendet akartak, nehogy magánéletükben, munkahelyükön vitatniuk kelljen a kérdést szlovák környezetükkel, illetve a maguk és a családjuk identitásdöntései során.
Ámde ellenfeleik sem álltak sokkal jobban. Ők ugyan világosan megfogalmazták, mi kellene a magyaroknak ebben az országban, ám céljaik elérésére nem voltak eszközeik. Erényként a legfontosabb célok kimondását emlegethették, csakhogy elérésük módja ködbe burkolózott. Velük szemben így ki lehetett jelenteni, hogy politikai létük eredménytelen, lényegi változást nem képesek előidézni. Foglalkozzunk hát inkább a megvalósíthatóval. Az alapcélokat pedig övezze hallgatás, hogy ne kapjanak muníciót a többségi nemzet radikálisai, és ne nyugtalanítsuk a mérsékelteket.

Egység, kétség, stratégia
Ezzel szemben csak annak hangoztatása maradt, hogy politikai egységbe kell tömörülniük a magyaroknak. Megosztottan nincsen esélyük, csak egységben. Az érv gyengéje, hogy egységben sem volt! Nyilvánvalóan nagyobb befolyással rendelkeztek, mint megosztottságukban, ám az alapcélok eléréséhez akkor is kevéssel.
És ez immár tapasztalat. Nemcsak átgondolt feltételezés, nemcsak érveken alapuló elmélet, hanem tapasztalat. Méghozzá nemcsak a politikai vezetésé, hanem a társadalomé. Az egyszerű magyar polgárok zöme tapasztalta és tapasztalja meg, hogy nem egyenlő magyarságában. És akkor sem változott ez meg, amikor egy pártba tömörültek a magyar politikai szervezetek. Az újabb összefogás emiatt nem mozdít meg mindenkit. Nemcsak a túl hosszúra nyúlt egyesülési folyamat bizonytalanított el sokakat, hanem ez a tapasztalat.
Új stratégia kell hát. Nem feladva persze a korábbiakat, hiszen mind az együttműködés, mind az erőn nyugvó nyomásgyakorlás természetes részei a politikának. Egymást sem lecserélniük kellene, hanem kiegészíteniük. Az újnak sem az eddigiek leváltását kell céloznia, hanem még egy teret kellene nyitnia.  
A régi felfogások elmélete és gyakorlata az uralkodó politika hagyomány jelenleg. A mostani készülődés is ezt mutatja. Sor került néhány szakmai megbeszélésre – nagyon helyesen –, amelyeken a magyarok életének problémáit boncolták. Eddig mások kezdeményezésére zajlottak ezek, de remélhetően maga a párt veszi kezébe a további megbeszélések szervezését. Ezekből kilakítható egy a mostaninál nagyobb társadalmi támogatással bíró programegyüttes. Jó taktikákkal, esetenként nyomásgyakorlással bizonyára több célkitűzés is megvalósítható belőle, ami nagyon fontos. Ám, hogy a szlovák politika és közvélekedés a magyar kisebbség legfontosabb nemzeti igényeit méltányosnak, értékesnek, és éppen ezért mihamarabb elfogadandónak és bevezetendőnek tartsa, csak ezekkel az eszközökkel el nem érhető. Akkor pedig minden részeredmény ellenére is folytatódni fog a magyar népcsoport zsugorodása az országban. Feltételezhetően a társadalmon és a párton belül pedig emiatt ismét viták robbannak majd ki. Javarészt a régi érvekkel.
Ám egy új stratégia sikere nemcsak egy félmilliós népcsoport életére, sokkal többre volna jelentős hatással: az egész térség jövőjére. A közép-európai összetartozás jelentős mértékben függvénye a magyar–szlovák nemzeti megbékélésnek. Olyan példát szolgáltathat, amelyet mások is követhetnek. Annyi ma is állítható, hogy a magyar–szlovák megbékélés alapvető változáshoz vezetne a két nemzet egymásról, de ami még fontosabb, az önmagáról alkotott felfogásában.