Jövő hétfőtől a Don Juant rendezi a budapesti Szkéné és a Komáromi Jókai Színház közös vállalkozásában. Újszerű képi világát, rendezői és koreográfusi látásmódját párosítja Moliére művével és annak különböző variációival. 2013-ban végzett az ELTE pszichológia szakán, rendezőgyakornokként dolgozott a Nemzeti Színházban, majd fizikai színházi koreográfus-rendezői diplomát szerzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.

Evangélikus óvoda, katolikus általános iskola, aztán evangélikus, majd katolikus gimnázium. Kinek volt ekkora szerepe a szülők közül abban, hogy egyházi iskolákba járt?

Édesanyám volt nagyon vallásos, de a gimnáziumba már úgy kerültem, hogy édesapám járt oda, Sopronban. Elindultam a nyomdokán. Az evangélikus gimnázium egyébként sokkal lazább volt, mint a katolikus. Közösségi élmény szintjén egyenesen nagyszerű volt ott lenni. De a katolikus gimnáziumban is tanítottak felvilágosult tanárok. Márton atya például, aki azóta prépost lett, kifejezetten liberális szellemiségű pedagógus volt. Nagyon érzékenyen viszonyult az olyan különleges lelki alkatokhoz, mint amilyennek talán engem is látott. Amikor az utolsó évben, érettségi előtt rászántam magam, hogy gyónjak nála, az a mai napig fontos élmény számomra. Nem is annyira arról volt szó, hogy milyen bűnöket követtem el, inkább egy kötetlen beszélgetésben volt részem.

Akadt egyáltalán számottevő bűne?

Persze hogy volt. Ma is lenne, ha hétről hétre vizsgálnám a lelkiismeretemet. Bizalmi helyzet, hogy az ember egy papnak mondja el, mi nyomja a lelkét. Ha ez normálisan működik, akkor haszna is van. De ma már nem a paphoz járnak az emberek, hanem pszichológushoz, vagy inkább sem ide, sem oda, és az nem jó.

A papi pálya meg sem fordult a fejében?

Gyerekként igen. Ez is kifejezetten az édesanyámhoz kötődik. Ő tényleg a vallásban találta meg az önmegvalósítás útját.

Az érettségi táján már inkább a pszichológia érdekelte?

Akkortájt már kezdett kikopni az életemből, hogy a transzcendencia iránti szükségleteimet a valláson keresztül éljem ki.

Filmrendező is akart lenni.

Az is a gyerekkoromhoz tartozik. Még a gimnáziumban is úgy gondoltam, hogy nekem ez kell. Aztán színistúdiós lettem Celldömölkön, és az már vitt a színház felé. Celldömölkön nőttem fel, ott él a családom, a nővérem is ott telepedett le. Ha azt mondom, hogy hétvégére hazamegyek, oda utazom. Lediplomáztam az ELTE-n, és ott kezdtem el rendezgetni a Soltis Lajos Színházban.

Nehéz volt az elszakadás, gyökeret ereszteni Budapesten?

Nem volt az olyan radikális váltás. A gimnáziumban is bentlakásos voltam, amíg el nem tanácsoltak a kollégiumból. Sűrűn voltam otthon a színház miatt. A barátaim ma is ott vannak. A mi közösségünk nem bomlott fel.

Miért rúgták ki a kollégiumból?

A balhék miatt. Több is volt. Az egyházmegyei kollégiumban nagy volt a szigor. Nem egy házi szabállyal nem tudtam azonosulni. Tinédzserként lázadoztam az ilyesmi ellen. Intellektuálisan piszkált a dolog, az áhítatok, a takarodó… annyi mindent be kellett tartani! A forszírozott formai hierarchia zavart a legjobban.

Nem akart „takarodni”?

Azt sem. Nagyobb szabadságra vágytam. Hagyjanak egy kicsit, hadd osszam be magamnak az időmet! Tanulok, amikor tanulok, alszom, amikor alszom, néha el akarok menni. A cölibátuson nem gondolkodtam. Nekem az tetszett, hogy van egy elhivatott élet, ott vagy egy parókián, ahol körbevesz egy anyai környezet, van ott egy hölgy, aki finomakat főz, van egy lelki életed, a könyveiddel kell foglalkoznod. Mindez még a pubertás előtt volt.

Ösztöndíjasként a Nemzetiben a pszichológusi diploma a legjobb kulcs lehetett a kezében. Jellemeket, helyzeteket nyithatott meg.

Valóban adott egyfajta magabiztosságot. Főleg a karakterek elemzésében segített. A legtöbb embernek, aki pszichológiára jelentkezik, alapvetően önmagával van gondja. Válaszokat keres különböző kérdésekre. Először mindenkinek magát kell rendbe raknia, de az egyetem nem szűri meg elég jól, hogy ki az, aki valóban alkalmas erre a pályára. Érdeklődés hiányában sokan ott is hagyják, mások meg úgy mennek el terapeutának, hogy önmagukkal sincsenek tisztában.

Horváth Csaba növendékeként végzett az egyetemen. A fizikai színházi szak a többi képzéshez képest sokkal proaktívabb hozzáállást kíván a színésztől, de a rendezőtől is.

Sok nagy mesterrel találkozhattam a régi SZFE-n. Engem még Székely Gábor is tanított, de Horváth Csabával dolgoztam a legtöbbet. Zsótér Sándor, Janisch Attila, Ascher Tamás is maradandó benyomást tett rám. Ezek kitörölhetetlen élmények.

Legyen boldog, akit ilyen mesterek formáltak.

Bátran fordulhatok bármelyikükhöz. Amikor a Don Carlost rendeztem a Radnóti Színházban, Székely Gábor szupervízorként állt mellettem. Sok mindent meg tudtam beszélni vele. Megnézte a kész előadást, és még akkor is tudott mit mondani.

Harmadéves színészvizsgáján Krisztik Csaba, a jeles székesfehérvári színész volt a rendező tanára, aki évekkel korábban szintén Horváth Csaba növendékeként végzett az egyetemen. Agamemnónt játszotta nála. Weöres Sándor Octopus, avagy Szent György és a sárkány című drámájában aztán fordult a helyzet. Ő alakította Ingangát, a százéves anyakirálynét, akiből árad a humor, az irónia, a szeretet, de nem leplezi a fájdalmait sem.

Törőcsik Mari játszotta ezt a szerepet a Katona József Színházban, Zsámbéki Gábor legendás rendezésében. Krisztik Csaba is eléggé kimaxolta a figurát. Az én rendezésem nagyon más felfogásban készült. Weöres költőiségéhez, bujaságához, sűrűségéhez nagyon hozzáilleszthetőnek gondoltam a fizikai formát. Ebből a szempontból az egyik legmozgásosabb előadásom volt az Octopus. Krisztik Csabának csak pár gesztusa volt, végig a mozdulatlanságból építkezett, mint egy keleti színész. Jelölték a kritikusok díjára abban az évben. Hihetetlenül izgalmasan játszotta a figurát, annak megkérdőjelezhetetlen tekintélyét. Klasszikus értelemben legalább annyi férfi tulajdonságot képviselt, mint amennyi nőit.

Ifj. Vidnyánszky Attila Prágában, a Divadlo Komédie falai közt megrendezett Roberto Zuccójában koreográfusként jeleskedett. Az előadást záró, érzelmekkel és érzékiséggel teli fergeteges tánckettőst béjart-i magasságokba emelte.

Béjart-ral nem annyira eleven a kapcsolatom. Pina Bausch előadásait élőben is láttam, de már az is távoli. Nem igazán foglalkoztunk balettel az egyetemen. A kortárs és a kontakt táncot szeretem. A DV8 és Wim Vandekeybus társadalmi kérdésekkel foglalkozó előadásai az esztétikájukkal is közel állnak hozzám.

Szeptemberben vette át a legígéretesebb pályakezdő díját. Meddig pályakezdő egy rendező, hányadik munkája után húzódik a határ?

Pilinszky János írja, hogy „nagyon fontos a kezdők remegése”. Hogy az ember ne rutinban gondolkozzon, merjen kockáztatni. Nekem nincs bajom a pályakezdő kifejezéssel. Jelzi, hogy van benned valami szent, ismeretlen, felfedezésre váró terület. Én amúgy is kísérletező alkat vagyok, aki még az anyagválasztásban is kerüli a rutint. Már azzal is kihívás elé állítom magam. Nem keresek kitaposott utakat.

Prága mennyivel gazdagította eddigi színházi tapasztalatait?

Az a munka is adott egyfajta magabiztosságot. Attilának köszönhetem, hogy elkezdtem koreográfusként is dolgozni. A Sztalker Csoporttal, már az Octopus után, a Vízkeresztet csináltuk együtt Gyulán. Az nagyon jól sikerült. Formailag intenzíven beépítettük a mozgást az egész előadásba. Ott mindenki a mozgás nyelvén kommunikált, az társult a szöveghez. Prága egy picivel elmélyültebb tudott lenni, nem egy nyári előadás volt. Remek színészekkel dolgozhattunk. Mindenki magától értetődően sajátította el az előadás mozgásnyelvét. Ráéreztek, lefordították maguknak, közös nyelvükké vált. Az egész csapattal jó volt a munka. Elegendőnek bizonyult egyszer-kétszer megmutatni az elemeket, már rá is illesztették a zenére a mozdulatokat.

Komáromban most kezdte el a Don Juan próbáit. Koprodukciós előadás születik, budapesti színészek közreműködésével.

Fekete Ádámmal közösen írtunk egy Don Juan-adaptációt. Mindketten úgy éreztük, hogy ezen a figurán keresztül tudunk magunkról beszélni. Faust mellett Don Juan a másik archetípusa az európai kultúrtörténetnek. Nagyon izgalmas lesz általa közölni fontos dolgokat a 21. századi férfilétről. Moliére-ből indulunk ki, de hozzáolvastunk tíz-tizenkét Don Juan-adaptációt, Brechtét, Puskinét és másokét. A Don Giovanniból is több elemet, dramaturgiai megoldást hozunk át. Don Juant Orosz Ákos, Donna Annát Kerekes Vica fogja játszani. A mi főhősünk négy nővel találkozik az előadás során, akikkel sokkal gazdagabb kapcsolatot tud kialakítani, mint Moliére-nél. Orosz Ákossal kollégák vagyunk az egyetemen, ugyanabban az osztályban tanítunk. Ő több év után találkozik újra a szereppel, a Maladype Színházban már játszotta, Zsótér Sándor rendezésében. A többi szereplőnek is nagyon örülök. Kiss Szilviának, Szabó Viktornak, Béhr Mártonnak, Olasz Istvánnak, Dráfi Mátyásnak. Tudom, hogy ők is nagyszerű színészek.

A szerző a Vasárnap munkatársa