Az emberek újra és újra megosztják a Facebookon Csollány Szilveszter híres, olimpiai aranyat érő gyakorlatát. Életének ezzel a csúcspillanatával emlékeznek rá. Talán azért is, mert rettentő erő, fegyelem, eltökéltség és kitartás árad az aprócska tornászfiúból, s nekünk is épp ilyesmikre van szükségünk, mondhatnánk most és mindenkor, de legfőképpen most, amikor egyik sötét felhő követi a másikat, és nem tudjuk, mit hoz a jövő. De hogy oldjam egy kicsit ezt a komor hangulatot, elmesélek egy régi történetet.

Kutatói munkaértekezleten voltunk Tatán. Családtagot is vihettünk magunkkal. Engem a tini lányom kísért el. A szálloda, ahol laktunk, az élsportolókat felkészítő komplexumhoz tartozott, s csakhamar kiderült, hogy az élsportolók is épp edzőtáboroznak. Azt is megtudtuk, hogy köztük van az akkor már olimpiai bajnok Csollány Szilveszter is. A lányom ettől kezdve egyfolytában csak azon ábrándozott, hogy milyen jó lenne vele találkozni. Mivel ő maga is épp akkor kacérkodott az élsporttal, elmondta, hogy mi mindent szeretne kérdezni az olimpiai bajnoktól. De sosem láttuk őt. Úgy tűnt, „a Csollány” már csak sóhaj marad.

És akkor az történt, hogy a harmadik napon estefelé beszálltam a liftbe. Már majdnem becsukódott az ajtó, amikor valaki beugrott mellém. Egy pici, vékony fiatalember, magyarul mondva tyeplákiban, láthatóan nagyon kimerülten. Éppen csak odapillantottam, és mit látok? Hát a hőn áhított Csollány roskadozik ott mellettem a fáradtságtól! S mire nem képes egy anya?! Elmondtam neki, hogy Pozsonyból jöttünk, a kislányom felnéz rá, és nagyon szeretne vele találkozni, nem lenne-e pár perc ideje. A lányom is sportol, korcsoportos országos bajnok tőrvívásban és örülne néhány biztató szónak, tanácsnak. Csak annyit kell tennie, hogy velem jön, én szólok a lányomnak… Mondta, hogy most jön edzésről, nagyon fáradt, de rendben, elkísér.

Kiszálltunk a liftből. Rohantam előre. Bevágódtam a szobába és lelkesen ecsetelni kezdtem, hogy itt a Csollány, kislányom, találkozhatsz vele. Micsoda? Sikoltott a gyerekem. De én nem megyek ki hozzá! Nincs megmosva a hajam! De hisz reggel mostad, mondom én. Nem, nem megyek ki, minek hívtad ide?! Kislányom, hisz te akartál vele találkozni! De nem így! Nem mindegy, hogy hogyan? Gyere ki, itt áll szegény, majd összecsuklik, és rád vár.

Hiába győzködtem, nem jött ki. A végeredmény az lett, hogy nekem kellett kimennem az ajtónk előtt ácsorgó olimpikonhoz – aki szerintem mindent hallott, mert halvány mosoly játszadozott az ajkán –, és megköszönni, hogy odafáradt. Aztán bementem a szobába, és nagyon nagy kísértést éreztem, hogy jól elverjek valakit.

Persze nem tettem. Most pedig együtt emlékezünk a lányommal. Mosolyogva. Szomorúan.