Kedves Öcsém,

nincs kedvem írni.

Nem csak neked, másoknak se írok. Kifogytam a szóból.

Még magammal is csak képekkel kommunikálok. Naphosszat a fotóim között turkálok. Rendszerezem a több ezer darabos kínai gyűjteményemet; szelektálok, katalogizálok és csodálkozom. Nem emlékszem, hogy ennyit nevettem volna. Mintha Mosolyországban töltöttem volna az elmúlt két évet.

Büszke vagyok a megfigyelőképességemre, apró jelekből is össze tudom rakni, hogy egy kép mikor készülhetett. Határozottan emlékszem például egy vacsorára, amikor Olga zöld ruhában volt, Irina pedig kacsalábat rendelt wasabi mártással. Erre meg mernék esküdni, mert az egyik zöldnek az árnyalata, a másiknak meg az íze volt pocsék. Mint ahogy arra is, hogy aznap mindketten rossz hírt kaptak otthonról, egy halált és egy kómát.

Miért vigyorgunk mégis a fotón? Nemcsak ők, hanem még én is, amit azért furcsállok, mert az oroszt kevésbé értem, mint a lembergi ukránt. Ha hármasban voltunk, Olga miatt mindig oroszul ment a duma. Szerették egymást ugratni Irinával, nyilván a vaku villanása előtt elhangzott egy orosz poén, aminek a kétértelműségét nekem utólag kellett elmagyarázni. Tanárosan, pontosan, szépen, hogy hátul is értsem.

Amint látod, édes öregem, teljesen fölöslegesen, mert nem emlékszem rá. Azért nevettem velük együtt, mert alkalmat adtak rá. A nevetés ragályos. Ha ők aznap este képesek voltak a halál árnyékában viccelődni, akkor én miért akadtam volna fenn olyan apróságon, mint a szavak értelme?

Ők talán tudták, hogy miért nevetnek? Nem kell mindent kielemezni. Jól néznénk ki, ha csak akkor kacagnánk fel, ha valamit megértünk.

A fene gondolta volna, hogy utólag ilyen sokat fognak jelenteni nekem ezek a százával ellőtt fotók. Egyik olyan, mint a másik, csupán az asztalon lévő menüsor változik, és persze a ruházatunk. Tavasz, nyár, ősz, tél – az évszakok változását követve vegetáltunk. Nyáron csak a sült bolond eszik wasabit, télen pedig csak én iszom zöld teát, mert nekem aztán hiába magyarázzák a jin-jangos cuccot, magyar vagyok, tehát önfejű, bár kitűnően beszélek szerbül, vagyis, izvinyítye, elnézést, szlovénül, Ilgyika.

Kényszer szülte barátság volt a miénk, az izolációból fakadó hiányérzet hozott össze minket. Úgy találtunk egymásra, ahogy a szemetet sepri össze a szél. Nem kifejezetten hízelgő hasonlat, de nincs is szándékomban magunknak hízelegni.

Mindössze egy tucatnyian ragadtunk a külföldi tanárok szállásán, mégsem volt egy közös nyelv, amit mindenki beszélt volna. Ha körülültünk egy asztalt, három közvetítő nyelven értettünk egymással szót (angol, orosz, kínai), miközben valakinek mindig tolmácsolnia kellett. Felekezetileg még ennél is bonyolultabb volt a helyzet, öt vallás ünnepeit tartottuk számon. Senkit se hagytunk az út szélén, ha ünnepelni kellett. A böjt persze magánügynek számított, éhezni egyedül is lehet, no meg vallásszabadság is van a világon.

Olga volt a rangidős, ő adott nekünk nevet: pangyemicseszkaja szimja, pandémiacsalád. Ha Kínában történetesen megrendezik a kovid büszkeség napját, a „Virágozzék száz virág!” jegyében mi lehettünk volna a birodalom kalapján a bokréta. Egy nyolcnyelvű, ötvallású és kétgyerekes, tizenkét tagú család, akik egymás nevét se tudják helyesen kiejteni, viszont mindenki egyemberként ugrik, ha valaki közülük bajba kerül.

Ebben a bábeli zűrzavarban már a rokon nyelvek közötti laza kapcsolat is az összetartozás élményét adta. Akkor is kerestük egymás társaságát, ha nem volt egymásnak mondanivalónk. Minek arról beszélni, ami van?

Talán így már jobban érted, jó Mikesem, hogy miért nincs kedvem szavakban megnyilvánulni. Hadilábon állok a valósággal. Háború van a szomszédban. Egyik kovidnővérem országa lerohanta a másikét.

Minden áldott reggel elolvasom a napilapok percről percre rovataiban a haditudósításokat, és hogy visszanyerjem a lelki békémet, nyitottam egy ukrán–orosz dossziét, ahova összegyűjtöttem a közös fotóinkat. Besoroztam a csajokat egy mosolyalbumba. Elvégre egy makacs szerbiai magyar vagyok, vagyis, izvinyítye, szlovén.

Békefenntartó missziónak hívom magamban ezt a múltban való kurkászást, és nem vagyok hajlandó tárgyalóasztalhoz ülni senkivel, még a nagyhatalmakkal sem. Van egy saját békekontingensem, naponta díszszemlét tartok, és ezt addig fogom csinálni, amíg véget nem ér ez a kovidcsaládomon belüli erőszak.

De tényleg múltidézés lenne ez, Öcsém? Dehogyis. Nem a múltba vágyakozom, hanem egy másik jelenbe. Ha a jövőből is lennének képeim, akkor azokat nézegetném. Nekem valójában teljesen mindegy, hogy hova dezertálok a jelenből.

Nyugalomra vágyom. Egy talpalatnyi béke szigetére. Mindössze akkorára, ahol megvethetem a lábam, s mindössze annyi időre, hogy visszaparancsoljam szanaszét rajzó gondolataimat a fejembe. Hol a múlt homályában időznek, hol pedig a jövőbe rohannak, fejvesztve.

Kíváncsi vagyok, hogy találkozik-e még valaha a három kovidnővér. Amikor elbúcsúztunk egymástól, megbeszéltünk egy majdani (!) randit. Olga kifejezetten azt kérte, hogy találkozzunk valahol Európában, mert ott még sosem járt. Szentpétervárt javasolta, én pedig Pozsonyt. Ezzel kicsit zavarba hoztam a szibériai nagyvároshoz szokott asszonyt, aki falusi környezetben nem igazán érzi magát elemében, de végül aztán kompromisszumos megoldás született: Irinához megyünk, Lembergbe.

Szerinted összejöhet ez még nekünk?

És szerintem?

Nézd csak meg jobban a képet, amit küldtem neked. Direkt olyat választottam a mosolyalbumból, amelyiken mindnyájan háttal állnak.

Egyformán védtelenek.

A kislány, akit éppen fényképeznek, pedig V betűt mutat a kamerának.

Legyen neki igaza!

Ölel, Nénéd

2022 márciusa