Tudjuk, bármely kisebbség lehet bokszzsák, amin bármely többség levezetheti a feszültséget. Az emberben minden humánuma mellett és ellenére is ott munkálnak a támadó ösztönök – a homokozói csetepatéktól a véres háborúkig. Az elmúlt két év pedig bőven megmutatta, hogyan szabadulnak el az indulatok. A Covidot tényként elfogadók és alapból elutasítók; maszkosok és maszk nélküliek; oltottak és oltatlanok; egyszer oltottak és kétszer, háromszor; szputnyikosok, Modernára, AstraZenecára vagy Pfizerre esküdözők; távmunkások és bejárók, távutas diákok és jelenlétisek, karanténkerülők; konspirációhívők, álhírterjesztők, fészbukon rágalmazók és riogatók; migránsozók és Putyin-pártiak… Hosszan sorolhatnánk. Munkahelyek szűntek meg vagy vannak veszélyben, recseg-ropog a szociális ellátórendszer, emberi életpályák módosulnak hirtelen és éles kanyarokkal. S főként: életeket követel, tragédiát és traumát okoz, félelmet kelt a járvány és a háború, meg mindaz, ami ezekkel jár.

Az ember ugyanakkor keresi a szépet és a jót. És utazik is ezekért. Kisebb vagy nagyobb költségvetéssel, más-más ízléssel és célokkal, de kirándulna, üdülne, nyaralna. Pláne, hogy két évig nem, vagy ritkábban utazhatott. Most menne. A talpon maradt vagy újjászervezett utazási irodák, tour operátorok és szállásadók, létesítmények ontják az ajánlatokat. Itt a tavasz, jön a nyár… Elég volt ebből a két évből, gyerünk! Ha eddig a falu, a város határában bolyongtunk, vagy az országon belül autóztunk el valahová, akkor most legyen tengerpart, szállodai uszoda feszített víztükörrel, napozóágy és koktél! Emberileg teljesen érthető, még akkor is, ha tudjuk, a járványnak nincs vége, a szomszédunkban pedig véres háború dúl, milliók menekülnek. A gazdaságnak is segítünk, mert az utazásra költünk, azaz másnál jövedelmet képezünk.

Az utóbbi két évben olyanok is elmentek Szlovákia tíz-tizenöt leginkább felkapott helyére, akiknek ez korábban eszükbe sem jutott volna. Ezt sugallta nekik a marketing; a tunéziai pálmafákról tátrai drótkötélpályákra és szlovákiai wellness-szállókra váltott a bulvársajtó és a közösségi média hírmixe. Csakhogy ez az ország ennél jóval többet kínál! Itt vannak a dél-szlovákiai régió értékei – például a vízi turizmus, a fürdők, a megújuló kastélyok és templomok, a bennünket jobb esetben anyanyelvünkön is csalogató múzeumok és kiállítóhelyek, a szebbnél szebb barlangok, a fesztiválok meg más rendezvények, s nem utolsósorban a helyi turizmus szakemberei –, amelyek és akik mind azt remélik, hogy szlovákiai magyar célközönségük is jobban felfedezi őket. Remélik, nemcsak azért, mert ágazatuk, a turizmus és vendéglátás alapvetően az értékközvetítésben és az utazó szolgálatában érdekelt, hanem azért is, mert két szűk esztendő után az idei bevétel elengedhetetlen lesz a fennmaradáshoz vagy az újrainduláshoz. A megkeresett pénzükből származó adó és illeték pedig tulajdonképpen mindannyiunkat segít ebben a nehéz időszakban. Idén úgy (is) kiránduljunk, üdüljünk, nyaraljunk, hogy az arra fordított pénzünk az országban maradjon! A haszon kettős: jobban megismerhetjük szűkebb pátriánkat, és az elköltött ös?szeg az önkormányzatok vagy az állam kasszájába kerül. (Persze, az értelmes felhasználáshoz felelős vezetők is kellenek.)

Ha pedig az északabbra fekvő, zömmel szlovák etnikumú régiókban barangolunk, annak a kikapcsolódáson vagy például a magyar vonatkozású és más értékek felfedezésén túl még egy szerepe lehet. Tudom, hogy vannak konfliktusok, azt is, hogy mindkét oldalon akadnak, akik kifejezetten keresik az összetűzés vagy a kötekedés alkalmait, de egy-egy ilyen utazás során a normális magyar és a normális szlovák a népi diplomácia követévé válhat, amikor empatikusan viselkedik, amikor esetleg valamit türelmesen elmagyaráz vagy éppen elnéz, amikor valamit elegánsan helyretesz. Ez legalább olyan jó befektetés, mint a hazai pénzköltés. És legalább annyira szükségünk lesz a hozamaira, mint az országban maradó pénzre. A politikai reprezentáció egy jelentős része ugyanis a burkolt vagy nyílt gyűlöletkeltésben érdekelt, mert másképp nem tud feljebb törni. Ebben a feszült világban a magunk népi diplomáciai eszközeivel is tennünk kell azért, hogy a humánum ösvényén maradjunk. Inkább a túrabakancs, mint a katonai.