Idén, az ukrajnai háború tényeinek és gyilkos szörnyűségeinek láttán, mi húsvét hetének, mi lehet a feltámadás örömének „prózai” üzenete?

A feltámadás mind annak egyházi, azaz vallási, mind világi értelmében a reményt jelenti. Azt a reménységet, amelyben a több-kevesebb bizonyosságú hittel táplált bizalom él. Például a remény sugallata az is, hogy csak önvizsgálatot tartva szabad hinnünk önmagunkban. És hogy mindannyiunk feladata az igazság keresése. Ahogyan a mi geopolitikai térségünkben aktuális húsvéti remény az is, hogy minden ország önálló, független és demokratikus joga eldönteni, milyen államok társulásában, baráti szövetségében kíván békében élni. Legyen szó az apró Liechtensteinről vagy a 45 millió lakosú Ukrajnáról. De feltámadás lehet az a rádöbbenés is, hogy minél érettebb egy nemzet, annál kevésbé hangsúlyozza a saját nagyságát és jelentőségét.

Érdemes felhozni, hogy például Csehszlovákiában a kommunista rezsim 1950-től elnyomta a görögkatolikus vallást, és a szocializmus évtizedeiben a ruszin nálunk nem számított az államilag elismert nemzetiségek közé. Önre hogyan hatottak Vlagyimir Putyinnak az ukrajnai invázió előestéjén tett kommunisztikus kijelentései, hogy ukrán nemzet, az nem létezik…

Az ilyen kijelentések mindig kínosak, becsmérlők és diktatórikusak. Mi, ruszinok 1950-nel kezdődően éltünk meg ilyesmit itt, Csehszlovákiában, bár még 1990 után is egy ideig azt kellett hallanunk, hogy a ruszin csak az ukrán nemzet holmi „leágazása”. Harminc évvel később Putyin Moszkvában kolportálja azt, hogy az ukránokról jó esetben is csak a nagy orosz nép részeként lehet beszélni. Pedig az ukrán önálló nemzet, Ukrajnának legkésőbb a Kijevi Nagyfejedelemség óta gazdag múltja van, és nyugati régióinak századokon átívelő históriáját a közép-európai történelem fejezeteiben is érdemes fellapozni. Államfőként Putyinnak ezt illene tiszteletben tartania, de az ő most indított támadó háborúja ennek ellenkezőjét mutatja. Az invázió előestéjén mondott ingerült beszédéből kiderült, hogy a 10-12 évvel ezelőtti önmagához viszonyítva jelentős gondolkodásbeli változáson ment át, és Oroszországot nemcsak területileg kívánja nagyobbá tenni, hanem birodalommá fejleszteni. Ennek első szakaszát akarja most Ukrajnában megvalósítani.

Ön vállaltan ruszin nemzetiségű szlovák állampolgár. De készséggel segíti az Ukrajnában zajló háború elől ezerszámra menekülőket, noha a múltban az ukránok és a ruszinok kölcsönös viszonya is problémás volt, és talán ma sem egészen felhőtlen.

A segítés emberiesség dolga. Ezek a menekülők a háborús bűnökkel felérő katonai agresszió, a bombázás és a rakétatámadások elől mentsvárat keresnek. Egyszerűen emberségre, biztonságra, szorult helyzetükben segítségre van szükségük. Aki tehet ezért, de tudatosan mégsem tesz, annak a lelkiismerete sem lehet a helyén. Ezért egyre megy, hogy ukrán, magyar, szerb, Kijevben tanuló fekete bőrű egyetemista vagy bárki más az, aki a határt átlépve segítségre szorul. Bár az szintén igaz, hogy kérdésének van egy mélyebb síkja is. Jelesül, ha a ruszin apám, a görögkatolikus pap nagybácsim generációjára gondolok, úgy többen talán most akár ódzkodhatnánk is egy kissé, mert sem az ő nemzedékük, sem az enyém, sohasem fogadta el azt a szemléletet, hogy a ruszin nem nemzet; hogy az egykori Csehszlovákiában – az itt élő ukrán nemzetiségű lakossággal szemben – sokáig a kisebbségi jogállásunkat sem lehetett tisztázni. Ám itt jelenleg humánumról, az orosz katonai invázió miatt menekülők ezreinek segítéséről van szó! És a dolgok mélyebb síkján arról, hogy nem árt, ha egy társadalom megpróbál árnyaltan gondolkodni történelmi kérdésekről. Szerintem sohasem tesz jót, ha a (közel)múltról nagyon polarizáltan, fekete-fehérben beszélünk.

Viszont a tények tárgyilagos felvetése a „disputák” javát szolgál(hat)ja.

Igen. Mert az például valóban rossz emlék, hogy Szlovákia északkeleti tájain az ötvenes években, főként 1953 után cirka 250 iskolánkat ukránosították, s ezzel párhuzamosan zajlott a görögkatolikus egyház elnyomása. Az ilyen diktátum alatt itt nem lehetett jó a ruszin–ukrán viszony sem. Bizonyos reminiszcenciák máig élnek abból az időszakból, de időközben már felnőtt egy új ruszin nemzedék. Az pedig az ország keleti végeitől egészen Pozsonyig élénk szervezeti életet él. Működnek a szakmai és civil szerveződéseink, jelen vagyunk a közmédiában, Eperjesen színházunk van, a város egyeteme oktatja a ruszin nyelvet; társadalmi szinten pedig békés párbeszédet folytatunk az itteni ukránokkal, hiszen a közös hivatalos képviseletünket is a Szlovákiai Ruszinok és Ukránok Szövetsége látja el.

És maga a háború, illetve a Kreml agymosó propagandája mit tett az emberi kapcsolatokkal Kelet- Szlovákiában, ahol szlovákok, ukránok, ruszinok, magyarok, romák, lengyelek meg németek élnek együtt, sűrűn vegyes házasságokban is.

A háború kitörésének néhány napig tartó meghökkentő sokkja után mifelénk is elsősorban az derült ki, ami az egykori Szovjetunió 1989 előtti szatellitállamainak több társadalmában. Hogy sokan könnyen hajlamosak Oroszország pártját fogni, és az Ukrajnában zajló szörnyű háborúért a Nyugatot okolni. Az emberek megosztottsága láttán mostanában gyakran gondolok II. János Pál pápa 1995-ben Eperjesen tett látogatására, amikor a szentatya a görögkatolikusokkal külön is találkozott, egyik szentbeszédében kiemelten köszöntötte a ruszinokat, s pápai intelmében arról szólt, hogy Európában itt találkozik a Kelet és a Nyugat. Jelenleg pedig gyakran azt tapasztalom, mintha az ország lakosságának jelentős hányada nem tudatosítaná, hogy Szlovákia is a Nyugat része. Mintha sokan nem akarnák fölfogni, hogy lassan húsz éve Szlovákia is tagállama az Európai Uniónak, a transzatlanti irányultságnak, hogy az ország biztonságát a NATO garantálja. Mindennek ellenére rengetegen Oroszország, a Kreml felé kacsintanak. Közben ugyanezen emberek jó 95 százaléka sohasem járt Putyin autokrata Oroszországában, nem ismerik az ottani látszatdemokrácia viszonyait, és bizonyosan élni sem kívánnának ott. Főként az ötvenévesnél idősebbekre jellemző ez a ferde gondolkodásmód, és mintha valami irracionális szentimentalizmusból visszakívánnák a szocializmust. Persze, mindebben nagy szerepe van a világhálón csőstül jövő dezinformációk özönének, meg hát annak, hogy ezúton erőteljesen hatni tud álhíreivel Moszkva narratívája. De az emberek különben is gyakran keresnek érveket arra, hogy évekkel a Krím annektálása után Oroszország most miért szánta el magát egész Ukrajna megtámadására.

A menekülteket például a hidasnémeti határátkelőnél segítve ön miképpen tapasztalja? Hálásak a támogatásért?

Láthatóan igen, még ha a háború első két-három hetében volt is komolyabb káosz a fogadásukban. Ők viszont kimerültek, holtfáradtak voltak, hiszen mielőtt átléphették a határt, annak ukrán oldalán négy-öt kilométeres kocsisorban fél napokat, akár több időt is várakoztak. Az ukrán hivatalos kiléptetési rendszer ugyanis a hadköteles férfiakra vonatkozó rendeletek miatt valóban következetes és szigorú. Persze, azt szintén látni kell, hogy a Szlovákiába menekülők ezrei között tényleg sokféle emberrel találkozni. És az is igaz, hogy akadnak, akik márkás autókban érkeznek; azt ellenben szemtanúként mondhatom, nem ez a jellemző. Zömében nők, gyerekes anyák vagy már idősebb emberek a biztonságot és menedéket keresők. Ahogyan reálisan nézve az szintén előre sejthető, hogy hosszabb-rövidebb itt-tartózkodásuk alatt adódhatnak ilyen-olyan konfliktusok is. Egyszerűen azért, mert nem vagyunk egyformák és angyalok. De minden jóérzésű ember tudja, hogy ebből lesz a kevesebb, az önzetlen segítésből a jóval több. Ez utóbbihoz, magától értetődően, javarészt az állam dolga feltételeket teremteni. Hogy a menekültek elhelyezése országszerte lehetőleg arányos legyen, hogy a kisebb gyermekek óvodai férőhelyet kapjanak, a nagyobbak iskolába járhassanak, a felnőttek pedig alkalmazásba léphessenek. Számukra mindez átmenetileg kielégítő megoldást, a hazai társadalom részére az esetleges indulatok lecsillapodását jelenti majd. Ezért fontos, hogy az állam koordinált segítsége valóban összhangban legyen a menekülthelyzet menet közben alakuló igényeivel, és miként mondani szokás, ne csak napsütésben működjön.

Minden háborúság egy hazugsággal kezdődik, koholmányokra épül, és legelső áldozata az igazság. Ennek tudatában vizsgálódva Putyin háborúja katonai agresszió. De ha az utóbbi években Ukrajna is hibázott, akkor miben?

Például olyan törvényeket hozott, amelyek az európai demokratikus szokásjoggal szemben jelentős mértékben csorbították mind az orosz, mind az ott élő többi nemzeti kisebbség alapvető nyelvhasználati jogait. Emlékszem, még államtitkári poszton a Híd aktív politikusa voltam, amikor energikusan reagálnunk kellett Ukrajna akkoriban bevezetett nyelvhasználati és oktatásügyi törvényeire. Természetesen az ilyen és más nézeteltérésekre orosz részről sem a szakadár tevékenység, a párbeszéd megszakítása, végül pedig egy támadó háború indítása a megfelelő válasz!

A naptárt nézve 2022. február 24-én szó szerint „csütörtököt” mondott a diplomácia?

Gondolom, nemcsak a kétoldali orosz–ukrán szinten, hanem az Európai Unió is sokáig lebecsülte ezt az egyre komolyabban körvonalazódó konfliktust. Ezért ha majd elhallgatnak a fegyverek, Ukrajna ügyében sok teendője lesz a nemzetközi politikának, a pravoszláv egyháznak szintén világosan definiálnia kell a pozícióit, Kijevnek pedig határozottan megváltoztatnia – egyebek mellett – a kisebbségekkel szembeni magatartását.

Ami már ma világos: ennek a súlyos háborús válságnak egyik kulcsfontosságú eleme az orosz és az ukrán nemzeti identitás jellegének eltérése, önállóságának szembenállása. E problematika elsimítása, akár a kör négyszögesítése! Húsvét hetében feszegetem: e fonák helyzet alól létezik feloldozás és feltámadás?

Igen. A reményben bizakodva. A kompromisszumok útján. Ha megvan hozzá az akarat, mindig ott a békés megoldások esélye. Hogy két szomszéd országban élő nép együtt élése – a nemzeti kisebbségeiket beleértve – békés, az emberek egyéni prosperitását nézve is megnyugtató legyen. A mai háborús helyzettel szemben mi ez, ha nem a feltámadás?!