Boldogan fogadta az elismeréseket, ám finom humorral hozzátette: „Már csak egyetlen díj van hátra, amit még nem kaptam meg. A legjobb bundáskenyér-készítő díja, amit a családomnak kell megszavaznia.” Magától adódik a kérdés:
 
Milyen a jó bundás kenyér?

Puha és még sincs elázva – közli a nemzet színésze. – Nem kell sokáig forgatni a tojásban, és az olaj hőfokát is el kell találni. Hogy a tojás rögtön összenőjön a kenyérrel. Gyerekkoromban nagyon szerettem a bundás kenyeret. Anyámtól tanultam meg, hogyan kell csinálni. Hús helyett spenóthoz is ettük feltétként. Olyankor a félbevágott zsömlét csináltuk meg bundás kenyérnek. Vagy a száraz kenyeret, hogy az se vesszen kárba. Emlékszem, teafüvünk sem volt sokáig. Anyám cukrot égetett, karamellizált, és felöntötte vízzel. Azt ittuk. Középiskolás koromban, a kollégiumban nem akartam meginni az igazi teát, mert nem ismertem. Ez nem tea, mondtam. Sok ilyen furcsaság adódott az életemben. Békés megyében, ahol felnőttem, sem tó, sem folyó nem volt, így hal sem nagyon. Fagyasztott halat pedig nem árultak akkoriban. Amikor a kollégiumban rántott hal volt vacsorára, azon töprengtem, hogy tudták kirántani a zsírt, hogy nem olvadt meg. Azt hittem a fehér húsról, hogy zsír.
 
Meglepte a Psota-díj?

Meg, meg, meg! Nem gondoltam, hogy röviddel egymás után két rangos elismerésben is részem lesz. Nem tudtam, hogy én kapom a Psota-díjat. Azt sem, hogy meglepetésvendégek lesznek. Pogány Judit, Jordán Tamás, Novák Jancsi. Barátaim mind a hárman. Ascher Tamás laudált, aki annyi szépet mondott rólam, hogy alig tudtam megállni a lábamon. Észre sem vettem, hogy a hátam mögött vetítés megy a szerepeimből. Aztán pendrive-on elküldték, és otthon megnéztem. Egy csomóra képtelen voltam visszaemlékezni. Sem a jelmezről, sem a partnereket látva nem tudtam rájönni, hogy az mi volt. Több mint kétszáznegyven szerepet játszottam el.
 
„Piroska a vidék gyermeke – mondta Ascher Tamás. – Művészete a vidéki mezőkről, a bárányfelhők alól érkezik.” Nem azt kérdezem, hogy mikor látott legutóbb bárányfelhőt az égen, mert arra én sem emlékszem, de nosztalgiázni, a múlton merengeni szokott néha?

Nekem az természetes, hogy honnan jöttem. Én annyira a természetben nőttem fel! Falusi gyerekként tavasztól őszig jóformán állandóan kint voltam a szabad levegőn. Egész évben haszonállatok vettek körül, télen mentünk szánkózni… ez mind bennem van, nem is nosztalgia. Mintha semmi nem változott volna. Persze jó lenne még egyszer megélni azokat a szép, gyerekkori évszakokat. Hogy a tavasz tavasz volt, a nyár nyár, az ősz ősz… ezek már összemosódnak sajnos. A telek is milyenek?! Gyerekkoromban a nyarak olyan forrók voltak, hogy mezítláb tapicskáltunk a porban. Télen akkora volt a hó, hogy ki sem látszottunk belőle. A tavasz illata valósággal megcsapott, ahogy kiléptem a házból. Virágoztak a fák, a bokrok. Csodálatos látvány volt. A másik gyönyörűség ősszel jött, amikor búcsúzott a természet. Szóval ezt így még egyszer megélni vidéken, minden évszakból legalább egy-egy hetet nagyon jó lenne. Azt is megtanultuk, hogyan kell mezítláb járni a friss tarlón, hogy ne álljon bele a lábunkba. Csúsztatni kellett a talpunkat, hogy ne sértse fel az aratás utáni gabonaföld. Sokszor volt véres a bokánk, de amikor már megtanultuk, hogyan kell járni rajta, vidáman futkároztunk. Nekem még libát is kellett legeltetnem a tarlón. Hol másutt?! A libák nagyon szerették csipegetni az elhullajtott gabonaszemeket. Aratás után mindet felszedték. De ott kellett lenni velük. Tehenünk nem volt, de a nagynénéméknek igen. Gyöngyi volt a neve. Az egész családot ő látta el tejjel. Jött haza a gulya, és már szaladtam is kiskannával a kezemben a frissen fejt tejért. Számtalanszor láttam, ahogy Gyöngyi megállt a ház előtt, elbőgte magát, és kinyílt előtte a kapu. Még a háromlábú, kis fejőszék is előttem van.
 
Ascher Tamás azt is megemlítette a Psota-díj átadásakor a Rózsavölgyi Szalonban, hogy nagyon szenvedélyes ember.

Valamikor régen azt is mondta, hogy túlfejlett igazságérzetem van. Ebben volt egy kis kritika is a részéről. Nyilván arra gondolt, hogy amikor elszakad a cérna nálam, és nem bírom tovább, akkor bizony kinyitom a számat.

Psota Irén is köztudottan szenvedélyes ember volt. Néha kitört, mint a vulkán.

Főiskolás koromban a Yermában szerepeltem mellette a Madách Színházban. Van egy jelenet a darabban, amikor fürdőbe küldik az asszonyokat, hogy kigyógyuljanak a meddőségből. Táncoltam is, énekeltem is. Közvetítette az előadást a televízió. Szegény anyám még láthatott színpadon a halála előtt. Megnyugodhatott, hogy van munkám. Később újra leadta a tévé, és én is megnéztem. Irénnel filmben is játszottam. A címére már nem emlékszem, csak arra, hogy vidéken forgattuk, elképesztő szereposztásban. Sulyok Mária, Dajka Margit, Psota Irén. Elvitték a férfiakat a háborúba, és ott maradtak a nők. Bent ültünk a sminkben, Irén egyszer csak elkezdett sírni. Valami történetet kezdett el mesélni. Kérte őt a sminkes, hogy művésznő, ne tessék sírni, mert a könnyei lemossák az arcáról a festéket, és újra kell csinálni. Valami eszébe juthatott Irénnek, valami tragikus dolog a fiatalabb korából. Olyan nyíltan mesélt, hogy az engem megdöbbentett. Ott ült mellettem a nagy színésznő, és szívből zokogott. Bizonyára ő is megjegyzett magának, mert később, amikor találkoztunk, úgy üdvözölt, mintha örök ismerősök lennénk. Én meg azt hittem, el is felejtett már, azt sem tudja, hogy a világon vagyok.
 
Közel laktak egymáshoz. Alig pár utcányira.

Volt, hogy hozzám dobták be a leveleit, a nekem címzetteket pedig ő kapta meg. Elvittem hozzá, amit neki írtak, cseréltünk, és jókat nevettünk. A postásnak ez annyi volt. Színésznő, színésznő.
 
A humorából mennyit kapott?

Szegedre mentünk egy ünnepségre, egy kocsival vittek bennünket. Én már bent ültem az autóban, mentünk Irénért a Duna-parton. Beült előre, én hátul kucorogtam. „Te dohányzol?” – kérdezte. Nem, Irénke, én nem. „Nem baj, én azért rágyújtok” – mondta. Egy másik alkalommal a Várba hívtak meg bennünket, valami előkelő helyre, ebédre. Akkor már nem volt szabad rágyújtani az éttermekben. Irént ez nem érdekelte. Odament hozzá a főpincér, hogy művésznő, drága, itt nem szabad dohányozni. „Nekem? – csodálkozott el Irén. – Kérdezzen meg bárkit, nekem szabad.” És nem nyomta el a cigarettát. Nem tudtak vele mit kezdeni.
 
Utánanéztem, mit takar a neve, a Piroska.

Görög eredetű. Méltóságot jelent.

Érzékeny, okos, éles eszű, tiszteletre méltó. Hozzáteszem: aki ismeri, azt is tudja, segítőkész ember, támasza jó néhány kollégájának.

Teljesen véletlenül lettem Piroska. Apám özvegyember volt, fiatalon meghalt a felesége, akit Piroskának hívtak. Édesanyám az iránta való tiszteletből adta nekem ezt a nevet.
 
Szép történet. És hol tartja azt a temérdek díjat, kitüntetést, amelyet a pályája során begyűjtött?

Semmi külön vitrin. Ami elfér, az a kandalló tetején van. Gyönyörű, budai márványkandalló, de már nem lehet begyújtani, mert minden kéménybe gázt vezettek. Négyemeletes a ház, én a félemeleten lakom, egy egész vagyonba került volna a kéménybélelés. Áldoztam is volna rá, mert szeretem a kandallómeleget, de figyelmeztettek, hogy nem megoldható, törések vannak a kéményben. A sok gázfűtés miatt veszélyes is lett volna.
 
Megkérdezhetem, mivel ajándékozta meg magát a Psota-díjjal járó pénzösszegből?

Magamat semmivel. Mivel húsvét előtt kaptam a díjat, a legjobb helyekre küldtem a „nyuszimat”. Ahol nagy szükség volt rá.
 
Eddig sosem beszélt róla, most elmondta: külföldi pályatársai közül Judi Dench a nagy kedvence. Mióta?

Kaposvári éveim alatt megismerkedtem egy dramaturg lánnyal. Tíz évig Londonban élt, ott szerkesztett egy színházi lapot. Jól ismerte az angol színi világot. Amikor a volt férjem, Eötvös Péter ott vezényelt a Covent Gardenben, több időt töltöttem Londonban, és minden este színházban voltam. Elmondtam a dramaturg lánynak, hogy mit láttam, kit láttam, és mutatott egy angol újságot. Együtt nézegettük Judi Dench képét. Őt mindenki imádja, mondta, és mesélt róla. Én meg elkezdtem figyelni őt. Sok filmben láttam és egy sorozatban is. Megtudtam, hogy nagyon szereti Radnóti Miklóst. Nem tudhatom című versét angol nyelven mondja el a YouTube-on. Az egyszerűség esszenciája, csodája, ahogy előadja.
 
Tíz év után szerződött el a Nemzeti Színházból.

Öt évet töltöttem ott Jordán Tamás és ötöt Alföldi Róbert igazgatása alatt. Aztán jött az újabb igazgatóváltás, és ősszel már el is szerződtem.
 
Amint a politika betette a lábát a Nemzetibe. A Thália Színházban, amelynek azóta is a tagja, nincs jelen a politika?

Nincs. Egyáltalán. A színházon belül erről szó sem esik. Nem is tudnánk dolgozni. Kábé tudjuk egymás hovatartozását, de nem beszélünk róla. És nem is várja el a vezetőség senkitől, hogy álljon át a másik oldalra. Egyetlen elvárás van, hogy csináljuk jól a dolgunkat.
 
Hollósi Frigyeshez élete végéig szoros barátság kötötte, legkedvesebb partnerei között tartotta számon. Jordán Tamás a másik, akit gyakran emleget. Mára lett egy újabb szeretett partnere. A botja. Martin McDonagh darabjában, a Koponyában is megbízható társa, vagy inkább a megnyújtott karja. Mint alkoholista asszony, egyetlen mozdulattal szerzi meg vele a nem éppen keze ügyében levő itókát.

A kényszer vitt rá, hogy bottal járjak. Mindkét térdem műtétre vár. Van némi bizonytalanság a járásomban. Ha a szerep megengedi, nagy előszeretettel használom a botot a színpadon is. Biztonságérzet. Már a látásom sem a régi. Meg tudok szédülni. A bot valóban jó partner. Engedi, hogy játsszak vele.
 
A két pápában ezüstfejű ébenfa botja van, de ha majd egy zsémbes, házsártos öregasszony szerepét kapja, jöhet a furkósbot.

Azt inkább ne! Ha olyat kapok, leteszem az ajtóban, és anélkül vánszorgok el a fotelig. Használni nem szeretném.

A szerző a Vasárnap munkatársa