Az ukrajnai média bugyrait fürkészve manapság nem különösebben nehéz mellbevágó felvételekre és cikkekre bukkanni. Nemcsak a borítékolható borzalmakról van itt szó, hanem más, ám hasonlóképp erőteljes tartalmakról.

Az ukrán állami médiatársaság (Suspilne) csernyihivi stábja április 20-a körül, a várostól délre fekvő, 600–700 főnek otthont adó Sesztovica nevű faluban készített riportot. Az ukrán hadsereg közlése szerint a faluban állomásozó orosz csapatok elvesztették az állományuk 40%-át, amely arány drámaiságát most szükségtelen tovább firtatnunk. A pokoli torzóvá meredt vagy épp viszonylagos épségben maradt haditechnika látványához pedig úgyszólván már hozzászokhattunk. Nem meglepőek az akkurátusan dolgozó tűzszerészek, ahogy ezzel összefüggésben a kövér halmokban heverő lövedékek sem. Az elesett vagy sebesült orosz katonák ruhái, személyes tárgyai, s a fizikai fájdalmukat jelölő véres kötések is beleillenek az összképbe. A hadszíntérré fajult ukrajnai településeknek pedig gyakorlatilag attribútumává váltak a háborús erőszakról történeteket mesélő helyiek, s a javaikban keletkezett károk is. Meglepő? Botrányos? Letaglózó? Akárhogyan is csavargatjuk, az elmúlt két és fél hónapban ördögi gyorsasággal váltak ismerőssé és megszokottá ezek a jelenetek, s ezzel alighanem így voltak elődjeink is az elmúlt évszázadokban és -ezredekben.

A Suspilne riportja azonban nem merül ki ennyiben, hiszen egyszer csak szemünk elé kerül egy 70 év körüli asszony, aki a kiégett páncélosoktól szegélyezetten kapálgat. A megművelt földszelet egyik szélén – ha jól látom – nárciszok sárgítanak, míg ő zöldségekkel foglalkozik. Nem értem, mit mond, de a jelenet akárhány szónál is erősebben fejezi ki a szűkös lényeget: az élet élni akar, s ha életben maradtunk, első dolgaink között kell szerepelnie a dolgok megművelésének. Vagy akár arra is gondolhatunk: a földet művelni nem könnyű, vagyis az élet békében is nehéz, s emiatt nem sok szükségünk van a kertünk végében ásítozó orosz páncélosroncsokra. Sőt, erre senkinek sincs szüksége, legyen az meglehetősen szerény viszonyok között élő, s egyben gyászba borult katonaanya egy Dagesztánban, vagy a tajgabeli dácsáját (netán a Monacóban parkoló milliárdos jachtját) aranyberakásokkal ékesítő putyinista oligarcha.

Nem kevésbé drámai az, amit a riportban a következő snitt után látunk. A tízéves forma kisfiú katonásdit játszik („járőrözik”), kezében deszkákból alkotott gépkarabély. A vállára varrt ukrán „dikolór” nem hagy kétséget a hovatartozása felől. A riporter kérdésére, hogy mire fog lőni a fegyverével, azt mondja: oroszokra. Ennyi, az ellenszenv magva termékeny földbe hullt, s a falucska állapotát látva ki volna az, aki ott helyben nekiállna vitatkozni a kisfiúval? Egyáltalán mit lehet kezdeni a háború által közvetlenül traumatizált emberek érzéseivel és emlékeivel?

Hát ilyenek a háborúk finomabb szövetű következményei. Mindez leginkább a háborús propaganda és szemenszedett hazugságok ellenében érdekes. Van, amit az ezek által teremtett, átláthatatlanul sűrűnek tűnő információs köd sem képes leplezni, elég hozzá egy kapa, amelyet egy idős, vagy egy játékfegyver, amit egy gyerekkéz fog.