Iskolai tanulmányait a Lipótmezőn kezdte, ahol apja a Magyar Királyi Országos Tébolyda alkalmazottja volt. Magyarból megbukott, házassága zsákutca volt, a városi élettől megcsömörlött. Kortársai azt mondták róla, „nincs tehetsége a szerelemhez”. Az emberektől távol, visszavonultan élt. Ablak nélküli dolgozószobában írta az Egri csillagokat, amelyet utóbb minden idők legjobb könyvének választottak Magyarországon. A zsidótörvényekkel egyetértett, és „magyar szavakkal írt idegen irodalomról” beszélt. Titkosírásos naplóját csak közel 50 év után tudták megfejteni.

„Belőled sose lesz nagy ember!”

Állítólag neki volt a legcsúnyább kézírása a Sárospataki Református Kollégiumban. Egy évig bírja csak a nagyhírű iskolában, tanulmányi előmenetele „gyenge közepes”, vallástanból pedig utóvizsgára kötelezik. Apja a Pesti Református Főgimnáziumba küldi, de Gárdonyi (akkor még: Ziegler) Géza magyar irodalomból ott is csak elégségest kap.

Osztálytársainak azonban olyan hatásos szónoklatot tart az indián élet szépségeiről, hogy többen is elhatározzák, a zsibvásárban tomahawkot vesznek, és beállnak indiánusnak. A rendőrség Monorról hozza vissza őket, földrajzból pedig szekundát (elégtelent) kapnak, mert nem tudják, hogy Amerika Budapesttől nyugatra van. „Ha három személyből álltam volna, kicsapták volna mind a három személyemet” – emlékszik vissza Gárdonyi.

Az egri tanítóképző líceumba kerül, ahol többedmagával egy bizonyos Borcsa néninél lakik. Hírhedt nőszemély. „Belőle Krisztus urunk nem hét, hanem hetvenhét ördögöt is ki tudott volna űzni; s még akkor is maradt volna benne egypár.”

A diákokat sem kell félteni, egyik társuk talpát hamuval kenik be, fejjel lefelé fölemelik, és „végigsétáltatják” a mennyezeten, s amikor Borcsa néni hazaér, fekete lábnyomok fogadják a plafonon.

Gárdonyi harmadéves Egerben, amikor megbukik magyar nyelvből, s az utóvizsgán is csak elégségest kap. „Fiam, belőled sose lesz nagy ember!” – mondja neki Répássy János magyartanár (és nem sejti, hogy ezt a mondatát később Gárdonyi-életrajzok fogják idézni).

Szöged veszödelme

Apja halála után a 17 éves Gárdonyi pénzszűkében van, segélyért folyamodik az egri érsekhez. „Szegény vagyok, mint a templom egere.” Mindennap elolvas egy könyvet, különösen az életrajzokat kedveli. Szobája falára életviteli szabályokat függeszt ki.

„Ne egyél annyit, hogy oktalan állattá légy.”

„Ne légy tékozló.”

„A sértésekért ne forralj bosszút.”

„Ne ingereld föl magadat holmi csekélységek által.”

„Venusnak csak ritkán áldozzál.”

Évekig falusi tanítóként keresi a kenyerét. Fűtetlen szobákban lakik, szalmazsákon hál. Kézzel (bodzalé tintával) írott lapot indít, Köpönyeg címmel, de a lap előfizetők hiányában három szám után megszűnik.

Sárváron az évzáró ünnepségen Gárdonyit ültetik az orgonához. Felállva éneklik a Gotterhaltét, a császári himnuszt, de a befejező sor után Gárdonyi váratlanul rákezd a „Jaj, de huncut a német” kezdetű hazafias nótára, úgyhogy szedheti a sátorfáját.

Győrben a Garabonciás Diák című élclapnál próbálkozik, de amikor a Szellemi szalámiszeletek című írását beküldi, a szerkesztőség elszörnyed: a cikket „laposnak, vizenyősnek” találják.

Kortársai jellemzése szerint a fiatal Gárdonyi „igen félénk, szögletes, begombolkozott, szófukar ember volt”. Keveset ivott, de a hosszú szárú pipa állandóan ott lógott a szájában.

Szegedre költözik. Később azt írja, ott tanulta meg, hogy „a legnagyobb földi jó nem az elmélkedő filozófia, sem a vagyon, sem a holdvilágos szerelem, hanem egy-egy pénteki halpaprikás”. Cikkei jelennek meg a Szögedi Paprika című élclapban, amelynek a Szöged veszödelme elnevezésű, a városi tekintélyeket kifigurázó rovata olykor rágalmazási pereknek és párbajoknak is megágyaz.

A párbajhős

„Véres kardpárbaj volt tegnap városunkban – írja a Szegedi Napló 1890 januárjában. – A küzdelem Gárdonyi Géza és dr. Kókay István közt folyt le délután két órakor a Sörház-kaszárnya vívótermében, szigorú föltételek mellett. A felek kétszer csaptak össze a leghevesebb támadással. Az elkeseredett harcban mindkét fél sebet kapott. Miután az orvosok a sebeket bevarrták és bekötözték, befejezést nyert az ügy, mely városunkat több napon át foglalkoztatta. A felek nem békültek ki.”

A bíróság „párviadal vétségében” bűnösnek találja Gárdonyit. Büntetése: 14 napi fogház! Mielőtt börtönbe vonulna, még egy párbajban részt vesz, ellenfele ezúttal a Szegedi Híradó újságírója, Ujlaki Antal, aki rágalmazással vádolja Gárdonyit. Kardpárbajban állapodnak meg, első vérig, teljes bandázzsal. A szegedi Hungária szálló tánctermében találkoznak, s a „galamblelkűből” pillanatok alatt „tigrisdühűvé” változó Gárdonyi annyira megvadul, hogy „se lát, se hall”, s végül nemcsak ellenfelét vagdalja össze, hanem a párbajt félbeszakítani akaró segédeket is.

Ellenfelét olyan súlyosan megsebesíti, hogy annak „szétmetszett ütőereiből sugározva patakzott a vér”. Ujlaki napokig élet-halál között lebeg, s utána is hónapokig az ágyat nyomja. Gárdonyit súlyos testi sértés miatt följelentik, de a vizsgálat során nem igazolódik be, hogy megszegte volna a párbaj szabályait, ezért ismét csak párviadal vétségében találják bűnösnek, s ezúttal már egyhavi fogházbüntetést kap.

Egy jó hírlapíró azonban a rács mögött is hivatásának él, ezért Gárdonyi Az állami emberszelídítőben – Egy államfogoly naplójából címmel cikksorozatban tudósít a börtönéletről. „Szabadságom egy 3 lépés hosszú, 4 lépés széles cellába van szorítva. Kitárom az ablakomat. Fejem vasrostélyokba ütközik. Rab vagyok.” Szorongással tölti el, ahogy vasárnap szuronyos fegyőrök kísérik őt, a darócruhás foglyot a Csillag-börtön templomába, ezt leszámítva azonban idilli képet fest a börtönéletről, azt írja, a rabok napközben saját stúdiumaikkal foglalkoznak, vacsora után pedig együtt kártyáznak, borozgatnak és énekelnek.

Válás vagy gyilkosság

Huszonkét éves, amikor házasságot köt Csányi Molnár Máriával. Ez élete talán legrosszabb lépése. Kapcsolatuk az első pillanattól boldogtalan. Bécsi nászútjuk egy napig tart, hazaérve a feleség már egyedül megy színházba. „Feleségem költekezett, kimaradozott. Ismeretlen útjai voltak. A gyerekeket szabadjára engedte. Nevelésükről nem gondoskodott.”

A kortársak utóbb így emlékeznek a friss házas Gárdonyira: „Egyszer az utcán látták egy nővel, valószínűleg a felesége volt. De akkor sem vele és mellette ment, hanem egy kissé hátrább, oldalvást.”

Egy év sem telik el az esküvő óta, amikor Gárdonyi azt írja naplójába: „Egész éjjel pálinkát ittam. Agyon akartam magamat lőni. A szívfájdalom ellen a legjobb orvosság az ólom. Ennek a házasságnak vagy válás vagy gyilkosság lesz a vége.”

Az asszony végül hét év után költözik el tőle. Négy gyermekükből Gárdonyi az utolsót nem ismeri el sajátjának. „Tíz hónapos különélés után született a nevemet viselő fiam.”

A válóper sokáig húzódik, Gárdonyi élete végéig nem nősül meg újra. Feszty Árpádné írja róla: „Nem volt tehetsége a szerelemhez.” Élete végén mégis akad társa, egy fiatal tanítónő, Tóth Ilona, akit Milának becéz. Esténként a kertben, egy nagy platánfa alatt neki olvassa föl az elkészült oldalakat – kettejük történetét Nyáry Krisztián írta meg az Így szerettek ők című könyvében.

Az egri remete

A családi bajok elől a munkába menekül, ír tárcát, glosszát, rendőrségi hírt, parlamenti tudósítást, humoreszket, színházi kritikát, s még sakkrovatot is szerkeszt. A napi robotba belefárad, arra vágyik, hogy szabad író legyen. Szakít a városiak („kövi emberek”) világával, és a falu felé fordul.

„Sokszor mondtam már, hogy mihelyt tízezer forintom lesz, veszek magamnak egy pörge kalapot, egy bekecset, egy subát és egy darab falut. Nem írok, nem olvasok, csak szántok-vetek; vasárnaponkint elmegyek a templomba prédikációt hallgatni.”

Egerben telepedik le, és 40 éves korától a világtól elzárkózva, visszavonultan él. Korábban sem volt társasági ember, táncolni nem tudott, a társas összejöveteleken mindig a sarokban ült, szótlanul. Most előfordul, hogy a csöndes egri házból hetekig nem mozdul ki. Azt vallja, „a magányosság az író legnagyobb tanítómestere.”

Édesanyjával és gyermekeivel él együtt, két fiát – Sándort és Józsefet – ő neveli és taníttatja, súlyosan idegbeteg leányát az egri elmekórházban helyezi el.

Szigorú rend szerint dolgozik, munka közben tilos őt zavarni. Dolgozószobájának mind a négy fala könyvespolcokkal van beépítve, ablakok nincsenek – csak az íróasztal fölött van vágva egy nyílás a mennyezetben, tetőablak gyanánt.

Amikor az Egri csillagokat írja, fontosnak tartja, hogy a legapróbb részletek is korhűek legyenek, ezért Konstantinápolyba utazik anyagot gyűjteni. Munka közben állandóan a keze ügyében van a Magyar tájszótár és a Magyar nyelvtörténeti szótár, és bővítgeti saját szinoníma-gyűjteményét is, amely a nyelvi választékosságot biztosítja számára (nála a madarak „csirikolnak”, az eső „csöpögdögél”, a gyerek „beletop” a sárba).

„A csöndes vasárnapok csöndes embere Gárdonyi Géza” – írja róla Móra Ferenc. Gárdonyi arról panaszkodik neki, hogy Egerben nem ismerik, pedig 25 éve ott lakik. Az ellenvetésre, hogy ez alatt a 25 év alatt alig járt a városban, azt feleli, nem kívánta mások társaságát. „Külsőségében igénytelen, szikár ember” – így idézi föl Gárdonyi alakját Móricz Zsigmond.

1919 vészterhes hónapjaiban ellopják a csirkéit, megdézsmálják a gyümölcsösét. A csőcselék a háza előtt ordítozza, hogy minden urat megölnek, egyszer pedig – figyelmeztetésként – temetői keresztet dobnak be hozzá a kerítésen.

Az antiszemita

Gárdonyinak voltak mondatai, amelyeket az utókor nem szívesen idéz. 1919 őszén a szélsőjobboldali Milotay István által szerkesztett Új Nemzedék című lapnak úgy nyilatkozik: „Ma már úgyszólván nincs is magyar irodalom, csak pesti, amely csak annyiban magyar, hogy valami zagyva, magyar féle nyelven írják, de a magyarság lelkéhez semmi köze.” Ugyanebben a riportban árulja el, hogy a „legnagyobb örömmel” fogadta, amikor megválasztották a faji alapon szerveződő Magyar Írók Szövetsége díszelnökének, Prohászka Ottokárral és Herczeg Ferenccel együtt.

Amikor a Pesti Hírlapban versben dicsőíti Horthyt („Isten hozott örök magyar-erő! / Isten hozott ti sastollas vitézek!”), régi barátai közül Bródy Sándor nyílt levélben fordul el tőle. „Próbállak mentegetni magamban, talán elbetegedtél, elöregedtél. […] Nekem bizony baj, hogy összeállottál egy társasággal, akik kimondták, hogy én most már nem vagyok a barátod, a testvéred, a mi ékes, erős és gyengéd nyelvünkben, amelyben születtem.”

1920 tavaszán Gárdonyi „megmagyarosodott pestiek” irodalmáról beszél, „magyar szavakkal írt idegen irodalomról”. „A háború tisztító tüze volt irodalmunknak is. Ami arany, máris elkülönböztethető a salaktól.”

Amikor pedig a magyarországi zsidóság kulturális folyóirata, a Mult és Jövő a zsidókérdésről kérdezi, Gárdonyi így válaszol: „A numerus claususról az a véleményem, hogy az teljesen jogos. Az antiszemitizmus a magyar faj önvédelmi harca a föléje növő zsidó fajjal szemben. […] Ha Héjjas Iván hazafias felbuzdulásában kiadott parancsára zsidókat ölnek büntetlenül, az ennek a fajfenntartó ösztönnek a brutális megnyilvánulása.”

Szavait a következő napokban élénk helyesléssel visszhangozza a fajvédő és radikális nemzeti sajtó.

„Csak a teste”

Ekkor már sokat betegeskedik, néha napokig ágyban marad. Utolsó éveit megkeseríti a kiadójával – a Singer és Wolfner céggel – folytatott hosszadalmas pereskedése is. Hosszú távra kötött szerződésük értelmében műveinek a kiadási joga ezt a céget illeti meg, Gárdonyi visszakozna, szerződést bontana; elkeseredett levelekben hadakozik a kiadóval.

„1922. október 13. Csepergős idő. Feküdtem.” Fölkelni már nem bír. Vesebaj, májbaj. Az orvosok Pestre akarják szállíttatni, de nem egyezik bele. Idős édesanyja azt szeretné, ha legalább a pipázásról lemondana, de Gárdonyi azt feleli, inkább legyen még egy jó hete, mint két hét pipamentes szenvedés.

Egyre gyengébb, alig lát. 1922. október 30-án este még megcsókolja a gyermekeit, mint minden nap.

– Jó éjszakát, kedveseim!

Ezek az utolsó szavai. Hajnalban hal meg, ötvenkilenc évesen.

Végrendeletében meghagyta, hogy csöndben temessék el, ne legyen ott senki, csak a család. Nem így történt: érckoporsóban ravatalozták föl, és nagy pompával temették el az egri várban (a Gárdonyi-családnak még a török konzul is küldött gyásztáviratot).

Sírfeliratát saját maga szövegezte: „Csak a teste”.

Gárdonyi titkosírásos naplója

„Kincs volna, ha meg tudnánk fejteni Gárdonyi hieroglifáit” – olvasható a Pesti Hírlap nekrológjában, 1922-ben. Erre azonban közel 50 évet kell várni. Egyesek azt hitték, Gárdonyi állítólagos ópiumos-morfiumos látomásainak lidérces jegyzőkönyve ez. Tévedtek.

Gárdonyi számolt azzal, hogy az utókor megtalálja majd a kulcsot rejtjeles szövegeihez, a borítóra ugyanis azt írta (titkosírással): „Gratulálok, ha megfejtened sikerült: a magyar nyelvnek magas, elzárt Tibetjébe találtál kaput.”

A titkosírásos szöveg olykor egészen prózai számvetés („Az 1916. évben nem ettünk marhahúst”), olykor pedig sztoikus indíttatású életbölcsességek gyűjteménye („Amely napon nem olvasol, vesztesz”).