Ez tragédia, mondja az ősz hajú lekenyei férfi, akivel a Sajó partján találkozunk. Mindennap kisétál a folyóhoz. Kutyája követi. Megnézik, hogy mi a helyzet.

Ugyanott, ahol néhány hete még pisztrángok cikáztak az áttetsző, tiszta vízben, most rozsdaszínű, vörös áradat zúdul alá.

Arzén, cink, mangán.

Néhány kilométerrel följebb ugyanis, az egykori vasércbányából szennyezett víz ömlik a Sajóba. Percenként több mint ezer liter. Toxikus folyam.

Felelősök, persze, nincsenek.

Pedig a mérgező arzén mennyisége 400-szorosa az európai uniós határértéknek. De a halakat nem a nehézfémek ölik meg, hanem a vas-hidroxid, ami rozsdaként csapódik ki a kopoltyújuk belsejére, emiatt aztán – hosszas agónia után – megfulladnak.

Így lesz a Sajóból halott folyó.

A parton folyami rákok tetemei. Három, öt, tíz. Kitinpáncélok hevernek a rozsdaszínű kavicsokon, élet nélkül.

Katasztrófa, csóválja fejét a lekenyei férfi. Ki fogja megmenteni a Sajót? Ötven méterre lakik a folyótól. Közelebb lép. Mondjak valamit? Ha ez északabbra történik, szlovák területen, már rég megoldották volna!

De ez itt Gömörország. Lekenye, Gömörhorka, Szalóc.

Megállunk a berzétei boltban. A pultosnők kedvesek, de nem túl beszédesek. Messziről jött újságírók vagyunk, pozsonyi rendszámú autóval, úgy gondolják, jobb az óvatosság. Van véleményem a dologról, hogyne volna, mondja egy gyógycipős bácsi. Eláruljam, mit kell tenni? Hatásszünetet tart, akkurátusan rakodik, a vászonszatyrából néz föl: még ma felakasztani a bánya tulajdonosát!

Az egyik pultosnő szabadkozik, jaj, ne figyeljenek rá, mondja, nem gondolja ám komolyan, és gyorsan kitessékeli a boltból a bosszúszomjas öreget.

Délelőtt tíz óra. A bolt mögött idősebb roma férfiak ülnek a lépcsőn. Pihennek az árnyékban, iszogatnak. Néha körbejár egy borovicskás üveg, sörrel kísérik. Ráérnek, nem kapkodnak, beosztanak minden kortyot. Várják, hogy dél legyen. Aztán délután, aztán este. S végül elteljen ez a nap is.

Szószólójuk, egy farmerdzsekis férfi a „majetokban” dolgozott. Most munkanélküli. Havi 140 eurót kap. Nem segély, javít ki, hanem „hmotná núdza”. Hát hogyan kell ebből megélni, kérdezi. Elöl összesen két foga van. Azt mondja, elvállalna bármiféle munkát, de csak akkor, ha rendesen megfizetik.

– Máma már a tyúk se kapirgál ingyen!

– Ez igaz.

– Na lássa!

A kérdést, hogy miért nem mentek el Berzétéről olyan helyre, Rozsnyóra vagy Kassára, ahol esetleg több a munkalehetőség, nem értik. El? Hogyhogy el? Mi itt születtünk, Berzétén, mondják.

A Sajó ügye őket is bosszantja. Ilyen piros víz itt még sosem volt, méltatlankodik egyikük. Meghalt a folyó, mondja a farmerdzsekis, ez már ki van jelentve officiálisan. A többiek bólogatnak. Az officiális szó tetszik nekik, a következő percekben többször elismétlik.

Alsósajón Orosz Örs kalauzol bennünket az egykori vasércbánya kulisszái között. Romos épületek, árva ablakkeretek, háztetőkön átütő lombok: akárha Pripjaty-külső. Ne lélegezzünk mélyeket, mondja az egyik tárna bejáratánál, mert mérgező gázok vannak itt is.

Isten hozott a zónában!

Örs a Szövetség politikusa, múltját tekintve tapasztalt aktivista, aki gerillamódszerekkel próbálja áttörni a hatóságok ingerküszöbét. Hírverést csap, nyilatkozik a Daily Mirrornak, tartálykocsit tol a minisztérium elé, petíciót szervez.

Hány évbe telik majd, mire az élővilág visszatér a folyóba? Nem tudni. A katasztrófa bejelentése óta három hónap telt el. Azóta nem történt semmi. Az illetékes hivatalok egymásra mutogatnak. Ahelyett, hogy cselekednének.

A szennyezett bányavíz pedig továbbra is ömlik a folyóba.

A pisztrángok nem tudnak tiltakozni. A fejes domolykók, a kérészlárvák és a folyami rákok sem. Az ősz hajú lekenyei férfi hangja sem hallatszik el a minisztériumig.

Ki menti meg a Sajót?

A cikk a Vasárnap 2022. május 31-i számában jelent meg.