Donna Sheridanről ma azt mondja Gallusz Nikolett: élete munkája, hogy ezt a szerepet játssza, a független, céltudatos asszonyt, az édesanyát, akinek húszéves lánya van.

„Ilyen Donna Sheridan kislánya voltam én is egykor – lépünk vissza egy percre a múltba, míg végigfutunk gyermek- és bakfiskora állomásain. Hatéves koráig Kanadában élt, középiskoláit Japánban, egy szigorú katolikus leánygimnáziumban kezdte el, és Ausztráliában, egy művészeti gimnáziumban fejezte be. – Van tehát élményanyagom a szerephez. Nekem nem Mása jutott a Három nővérből, hanem Donna a Mamma Miá!-ban, aki a musical Másája. Ő énekli a legtermészetesebb és legmélyrehatóbb dalokat, amelyek nemcsak hangulatot, szexualitást, hanem értelmet is adnak a darabnak. Donna igazi self made woman, akárcsak én. Ha Tanya szerepére kértek volna fel, azt már nem is vállaltam volna. Óriási különbség a két szerep. Tanya a komika. Nagyon helyes, nagyon édes, nagyon cuki figura, de életem munkája, hogy el tudtam érni, már nem én játszom az ilyen barna nőket. Ezek a karakterek már nem illenek a habitusomhoz, a lelkületemhez. Pályám elején játszottam ilyeneket, de nem rekedhettem meg ezen a szinten. Nem azonosítom magam ezzel a típussal, mert tudom, hogy nem az vagyok. Fiatal pályatársnőim többsége a fél karját odaadná, hogy azok a szerepek fagyjanak rájuk, amelyekre én már azt mondom, hogy köszönöm, nem! Ebben biztos vagyok. Én már korosztályban és lelkileg is előbbre tartok. Nem hálátlanság ez a részemről, hanem felelősség. Nem arra törekszem, hogy kényelmesen érezzem magam egy szerepben. Nem szeretném mórikálni magam. Én már azt akarom megmutatni, ami most vagyok. Lehet, hogy egy darabhoz nehéz leakasztani egy olyan extravagáns nőt, aki belép az ajtón, és azonnal kivált valami erős érzést a jelenlevőkben, mert ez az első gondolat rólam, de én már nem az emberek első gondolata vagyok, hanem a saját magamé.”

Nem hagyhatjuk ki Meryl Streepet sem a történetből, hiszen a musical filmváltozatában ő játssza Donna Sheridan szerepét. És a dalokat is ő énekli.

„Stúdióban ma már mindent el lehet érni – állítja Gallusz Nikolett. – Meryl Streepről naivan azt gondolom, olyan színésznő, akinek nagyon jó a hallása, van egy átlagos hanganyaga és nagyon jó ízlése. A musical angolszász műfaj. Ő ezt nem énekli cikin, hanem torokhangon, amennyire bírja. A stúdióban aztán jól felhúzzák. Én nem merném élőben megnézni őt egy musicalben. Szerintem hatalmas csalódás lenne. Amiből a legtöbb probléma adódott: eredetileg egy negyvenes nőre írták a szerepet. Meryl Streep helyes, fiatalos hippi nagymamaként eljátszotta, nekem meg negyvenévesen azt kellett hallgatnom, hogy fiatal vagyok hozzá. Miközben Londonban, New Yorkban és másutt is negyvenesek játsszák, mert ezt bírni kell szuflával. Színpadon Meryl Streep nem is bírná végigcsinálni. Glenn Close-t láttam a némafilmek egykori sztárja, Norma Desmond szerepében Londonban. Bár korban hozzá közel álló nőként mutatta meg őt, egyszer a sérülése miatt, két alkalommal pedig azért kellett szünetet tartani a szériában, mert lerobbant. Kemény műfaj a musical. Sport is bizonyos fokig.”

Az Abba-film azonban nem arról szól, hogy micsoda csodálatos hangokat hallunk, hanem a személyiségekről. A sztárparádéról. Donna szerepére Meryl Streep pedig maximálisan megfelelt. Ezt Gallusz Nikolett is így látja.

„Ettől függetlenül nem szívesen hallgatnám meg azt a CD-t, amelyen ő énekel Abba-dalokat. Nekem nyávog egy kicsit, nem tudja megtámasztani a hangokat. Ő nem egy énekesnő. Amikor megkaptam a szerepet, nem őt hallgattam, de őt néztem. Maradjunk ennyiben! A játéka nagyon érdekelt. Az, hogy miképpen tud természetes és önfeledt lenni. Fay Dunawayt is szeretem, és Jessica Lang is nagyon tetszik. Utóbbiról úgy gondolom, ő színpadi színésznő valójában, csak valahogy filmre keveredett. Érdekesnek találom, hogy akkor érzelmes, amikor nem indokolt, amikor viszont indokolt lenne, hogy érzelmes legyen, akkor nagyon hideg. Izgalmas, hogy ilyen ellentétes dolgokat csinál.”

Hogy miképpen élte meg Gallusz Nikolett a Covid-hullámokat? Nem úgy, mint egy prózai színésznő, és nem is úgy, mint egy balett-táncos.

„Minden a javamat szolgálja. Ez az én alapvetésem az életben. És most is úgy gondolom, túl a ki tudja, hányadik hullámon, hogy… elmesélek inkább egy történetet. Lloyd Webber 70. születésnapján Miklós Tibor szövegével énekelem el a Vasárnap mondd el! című egyszemélyes musical egyik dalát. Szirtes Tamás, a Madách Színház igazgatója mindig mondta, hogy jaj, de jó lenne ezt egyszer színpadra vinni! De én ezt nem vettem komolyan. Mikor fogunk mi a Madách Színházban monodrámával foglalkozni, amikor itt hatalmas műveket kell színpadra alkalmazni? Mert arra dől a nép. Mary Poppinsra, Az Operaház fantomjára, a Mamma Miá!-ra. Nálunk elemeket kell mutogatni, nem azt, hogy ott áll egy lány, és huszonhat dalon keresztül sír! Ez lehetetlen. És most jön a történet! Réges-rég laktam ebben a lakásban, amelyet most ki tudja, hányadszor átalakítottam. A felső pakoló részről rémálom volt leszedni mindent, köztük a kottákat, majd kiválogatni, mi megy és mi marad. A kínai filozófia szerint a lakás egy élő szervezet, ami szervesen hozzád kapcsolódik, és ha ott betokosodott, bepókhálósodott, elfelejtett gócok vannak, abból probléma lehet.”

Neki is esett a lakásnak, mondja kacagva. Megint felújított. Elfoglalta magát. Szereti a fizikai munkát. Persze csak akkor, teszi hozzá gyorsan, ha ő döntheti el, mit fog csinálni. Történet a történetben: egyszer kiment az eperföldre, és addig szüretelt, hogy utána másfél évig allergiás volt a gyümölcsre. De azt ő akarta, ő vállalta. Mint most, a felújítást.

„Levertem a csempét, kitisztítottam fent a gócpontokat, és láss csodát, mit találtam? Amikor hazaköltöztünk Ausztráliából, Földessy Margit drámastúdiójában bátortalankodtam, és egy könyvvizsgáló kft.-nél voltam recepciós. Két műszakban dolgoztam. Reggel hattól kettőig, vagy kettőtől késő éjszakáig. Ez naponként változott. Olyan voltam, mint egy hulla. Walkman volt a fejemen, zenét hallgattam. Azóta el is felejtettem, hogy ezt a Song and dance-t üres óráimban lefordítottam. A nyersfordításból aztán énekelhető szöveget kreáltam. Magyarán megírtam, előidéztem magamnak ezt a szerepet. És annyi év után megtaláltam a jegyzeteimet, és most már tudom, mi miért történt. Látom a dolgok logikáját. Kialakult a stúdiószínpad a Madách Színházban, egy valóságos tévéstúdió, Szirtes Tamás igazgató úr pedig választott egy darabot, a Vasárnap mondd el!-t, és azóta már be is mutattuk. Ha nincs a pandémia, ugyanúgy mentem volna előre, mint egy rátermett katona, játszom a jó kis szerepeimet, miközben egyre jobban fáj a térdem a patatalpú cipőben. De a Teremtő úgy akarta, hogy megtaláljon ez a darab. Sokak számára rettenetes időszak volt az elmúlt másfél-két év. Nekem nem. Visszatekintve teljesen logikus, hogy én erre a feladatra készültem anélkül, hogy emlékeztem volna a darabra.”

A hang természetesen máshogy működik, mint a táncos teste. De a hangszálakat is karban kell tartani.

„Amikor a leginkább szerettem volna fejlődni, bizonyítani, megmutatni, hogy még ez a hang is kijön a torkomon, meg az is, rengeteget jártam énekórára, valahogy mégsem állt össze az egész. Néha sikerült, néha nem. Ha jött a nyári szünet, és elutaztam egy hónapra, nem énekeltem, legfeljebb dudorásztam magamban. Szeptemberben, évad elején, amikor a kollégáim meghallották, hogy éneklek, azt kérdezték: Te mindennap gyakoroltál? Rájuk hagytam. Persze, persze! Közben semmi. Egyszerűen hagytam pihenni a hangomat. Elaltattam, szoktam mondani. Mert tudom, hogy utána jó lesz. Hatalmas koponya volt az apám, zongoraművész. Édesanyám elvégezte a zeneművészetit. Ők már előkészítettek nekem egy olyan genetikai hátteret, amelynek nem is nagyon vagyok a tudatában, aztán a legváratlanabb helyzetekben rengeteget segít rajtam. Szabadtéren énekeltem nemrég. Nem jött el a zongorista, de küldött valakit maga helyett, aki összevissza játszott. Még a szél is ellene volt, felkapta a kottalapjait. Én megpróbáltam az ösztönösséget és a tudatosságot egyszerre használni, mert nem azt hallottam, amit megszoktam. Valamilyen csoda folytán mégis úgy tudtam énekelni, hogy az nem volt hamis. Aszerint költöttem át a dallamot, amit az ürge játszott. Ahogy a színészt viszi a mozdulat, vagy segít neki a kellék, úgy rajtam a zene segít. Akinek nincs talentuma, azt sokszor megzavarja. Nekem szárnyakat ad. Elkezdek énekelni egy frázist, felcserélek véletlenül egy szót, de már hallom is az agyamban, hogy nem fog kijönni a rím, gondolkodni viszont nincs idő, a számmal már ki is mondtam valamit. A súgó aztán szól, hogy érdekes, így is megvolt a rím. Szülői örökség ez a képesség, nem magamnak tulajdonítom. Kipattan belőlem. A jó értelemben vett rutin segít. Nyugalmat ad. Biztonságérzetet. Egyébként pedig, aki hatalmasat bakizik, de aranyosan reagálja le, annál jobban semmit nem szeret a néző.”

Neve mellett olyan szerepek állnak, mint Mária Magdolna a Jézus Krisztus Szupersztárban. Roxie Hart a Chicagóban, Ulla a Producerekben, Kozmutza Flóra az Én, József Attilában.

„Akinek az elmúlt évek során ki tudtam vívni a megbecsülését, az az igazgatóm, Szirtes Tamás. Hozzá tartozom. Ő az, akinek a legtöbbet tudtam megmutatni a tehetségemből. Ő látott belőlem annyit, amennyit szeretném, hogy lássanak. A többi az univerzumra van bízva. Garancia semmire sincs. Én csak lépdelek. Végigmentem egy csodálatos úton, kaptam nagyon sok ajándékot, szép szerepeket, volt sok öröm és sok gyötrelem. A Vasárnap mondd el! számomra a tetőpont a Madách Színházban. Ott én vagyok egyedül, mint főszereplő. Az erős igénybevétel. Ahhoz komoly hanganyag kell. És érzelem. Ez a hab a tortán. De ez sem jelenti azt, hogy innentől fogva mindig ez lesz. Megtettem, ami tőlem telt. A többit meglátjuk. Már nem a lábamat, hanem a gondolataimat dobálom. Az érzelmeimmel zsonglőrködöm. Számomra ez a legnagyobb kihívás.”