Maguk a gyerekrablók persze mindig nemes célokat emlegetnek, az orosz gyermekjogi biztos, Maria Lvova–Belova például azt, hogy az orosz állampolgárságra azért van szükségük ezeknek a gyerekeknek, hogy megkaphassák a megfelelő egészségügyi ellátást, családi gondoskodást, és wellnessbe (!) küldhessék őket. Vlagyimir Putyin elnök május 30-án írta alá azt a dekrétumot, melynek alapján gyorsított eljárásban orosznak nyilvánítanak minden Oroszországba telepített ukrán gyereket, és azokat is, akik most szülők nélkül maradtak a megszállt Donbaszban és Luhanszkban.

Ezeket a gyerekeket örökbefogadásra kínálják orosz szülőknek, és a moszkvai Duma már több olyan jogszabályt is jóváhagyott az elmúlt hetekben, amely lehetővé teszi, hogy az örökbefogadók megváltoztassák a gyermek nevét és születési adatait. Emiatt nagyon nehéz lesz kinyomozni a valódi identitásukat, így kevés az esélyük, hogy valaha visszatérhetnek Ukrajnába. A kijevi kormány már nemzetközi fórumokon is felhívta a figyelmet arra, hogy az oroszok erőszakkal fosztják meg ezeket a gyermekeket a kilétüktől, mert ezzel is gyengíteni akarják az ukrán nemzetet.

Szociális árvák, kulákok és banditák

A gyerekrablások a frontvonalon ennek ellenére folytatódnak, az oroszok nem is titkolják, mi a céljuk – a gyermekjogi biztos hivatalának honlapján részletes útmutató jelent meg, mit kell tenniük azoknak, akik ukrán „szociális árvákat” szeretnének örökbe fogadni. Ezt a kifejezést használják az elrabolt gyerekekre, mert az orosz állami propaganda régóta azt sulykolja a polgárai fejébe, hogy a legtöbb ukrán drogos, és nem törődik a gyerekeivel. A valódi cél természetesen az, hogy szétszakítsák a családi kötelékeket, az ellenség gyermekeit eloroszosítsák, ezzel is bizonyítsák a fölényüket. 
Nem először teszik ezt, az oroszoknak bőven vannak tapasztalataik deportálásokkal és más nemzetek kényszerű átnevelésével. A balti államokból 1949-ben deportálták Szibériába a kulákokat, nacionalistákat és banditákat – vagyis akiket ők ítéltek annak. Több mint 100 ezer lett, litván és észt polgárt, többnyire nőket és gyermekeket vittek el így kényszermunkára. De a Kreml az oroszokkal sem volt kíméletesebb, a legismertebb Gulag-fogoly, Alekszandr Szolzsenyicin Nobel-díjas író szerint 1934 és 1953 között mintegy 50 millió ember járta meg a szovjet kényszermunkatáborokat. A levéltári adatok alapján végzett 1993-as kutatás szerint összesen 1 053 829 ember halt meg a szovjet munkatáborokban, nem számítva bele a kiszabadult, de az ott szerzett gyógyíthatatlan betegségekben később elhunyt foglyokat. Más becslések szerint 10-20 millióan haltak meg a munkatáborokban Sztálin rémuralma alatt. 

Janicsárok és megbízhatatlan szülők

Nem feledkeznek meg a felnőttekről sem. Nemrég az oroszok úgynevezett szűrőtáborokat hoztak létre az Oroszországba telepített felnőtt ukránok számára, ahol kegyetlen kihallgatások során vizsgálják, hogyan viszonyulnak az ukrán kormányhoz, és mi a véleményük a „különleges műveletről”. Az ukránok szerint több mint egymillió felnőttet deportáltak már, többségüket az irataitól is megfosztották. Hogy mi lesz a további sorsuk, nem tudni, de aki életben akar maradni, annak be kell illeszkednie az orosz társadalomba, ahol hallgatás és engedelmesség lesz a dolga.
A gyermekrablás nem orosz találmány, évszázadok óta minden önkényuralmi rendszer élt vele az ellenfél megalázása, megtörése, a nemzet megsemmisítése céljából. Az Oszmán Birodalom hadserege a keresztény területekről elrabolt gyerekekből hozta létre a janicsár csapatokat. A náci Németország a megszállt országokból deportálta és német családokba küldte a gyermekeket, hogy ott germanizálják őket. Csak a Lebensborn program keretében mintegy 300 árja kinézetű, szőke, kék szemű gyereket raboltak el. Később a kommunista NDK is átvette a nácik módszerét, az állam elvette a gyerekeiket azoktól a szülőktől, akiket megbízhatatlannak tartott, vagy akikről úgy vélekedett, hogy nem tudnak szocialista nevelést biztosítani. Ebbe a kategóriába nem feltétlenül csak a rendszerrel szembeszegülőket sorolták, elég volt, ha a szülőknek voltak nyugatnémet rokonaik. 

Jó szándék és kártérítés

Spanyolországban, Görögországban, Argentínában és Írországban nemegyszer a katolikus egyház is asszisztált hasonló gyerekrablásokhoz: azokból a családokból vitték el a gyereket átnevelésre, amelyekről úgy döntöttek, hogy nem eléggé buzgó hívők, vagy nem elkötelezett támogatói a politikai rendszernek. 
Merő „jó szándékból”, a civilizálás, szocializáció és megnevelés céljával bennszülött és indián gyermekeket ragadtak ki a családjukból az USA-ban, Kanadában, Új Zélandon és Ausztráliában is. Még a holokauszt tragédiája után megalakult Izrael sem vétlen ez ügyben, 1945 után legalább ezer jemeni származású zsidó csecsemőt adtak örökbe tehetős, a koncentrációs táborok borzalmai után meddővé vált pároknak azzal, hogy nekik ez kártérítésként jár, „amazoknak” meg úgyis van elég gyerekük. A menekülttáborokban, nyomorúságos körülmények között élő szüleiknek azt mondták, meghaltak a szülés után. Mivel a zsidó vallás szerint a holtakat huszonnégy órán belül el kell temetni, a szülők nem is keresték a holttestet. 
Világszerte rengeteg példa mutatja, hogy a gyerekek kisajátításával, átnevelésével akartak, akarnak megsemmisíteni egy etnikumot, vagy előnyhöz juttatni a saját nemzetükhöz tartozókat. Az oroszok most új fejezetet írnak ebben a tragikus történetben.