Hallottam, hogy a barátaim édesapámnak és édesanyámnak, mások anyukának és apukának, apunak és anyunak, mamámnak és papámnak…

Apám a szüleit így emlegette: Apám, anyám.

Anyám a nagymamát édesanyámnak szólította. Anyai nagyapám még jóval a születésem előtt meghalt, anyu édesapámként emlegette.

Rájöttem, helytelenül szólítom a szüleimet. Nem jól van így, hogy apa és anyu, mert nincs összhangban. Ízlelgettem a megszólításokat, végül az apu-anyu mellett döntöttem. Már csak a lehetőségre vártam, mikor jön el a megfelelő pillanat, hogy apát apunak szólítsam.

Történt egyszer, hogy együtt fűrészeltünk a csűrben. A kecskelábra helyezett vastagabb ölfákat segítettem elfűrészelni, keresztvágó fűrésszel. Nekem eleinte nehezen ment, mert a fűrész gyakran megakadt és befulladt az én oldalamon. Csak simán húzzad, lányom… Így kell azt, nézd csak… Tanítgatott, diktálta az ütemet: Húzd meg, ereszd meg, húzd meg, ereszd meg, ismételgette, míg rá nem jöttem a fűrészelés fortélyaira. Lestem minden mozdulatát, néztem az arcát, mert az jelezte, jól csinálom-e, vagy rosszul.

Egyébkor is az arcáról próbáltam leolvasni, milyen hangulatban van, mert aszerint alkalmazkodtam. Ha rossz volt a kedve, próbáltam a kedvére tenni, igyekeztem nem felbosszantani.

Tudtam, hogy engem fiúnak szeretett volna, így mindig bizonyítani akartam, lányként is érek valamit. Tapasztalatból tudtam, ha nem a megfelelő pillanatban kérek valamit, abból sohasem lett semmi. Néha megdicsért, hogy milyen ügyes vagyok.

Fűrészelés közben, gondoltam, itt van az alkalom apunak szólítani. Néha láttam, elkalandozik gondolatban, de örült a segítségemnek. A rönköket is segítettem a helyére dobálni.

– Apu? – szólítottam meg.

Láttam, meglepődött, azt hitte, valami rossz fát tettem a tűzre, még sohasem szólítottam így. Rám nézett figyelmesen, kutatni próbált a gondolataimban, vajon miért szólítottam máshogy.

– Tessék, lányom?!

– Nincs semmi baj, csak azon gondolkodtam, hogy nem helyes, ha apának szólítalak. – Meglepődött. Fürkészve nézett rám, láttam, valami átvillan az agyán. – Anyut, anyunak szólítom… – kis szünetet tartva folytattam –, úgy tartom helyesnek, ha egyforma végződésű a megszólítás. Ezentúl úgy foglak szólítani, hogy Apu. Nem baj?

– Szólíthatsz apunak is, válaszolta megkönnyebbülve.

Innentől apunak hívtam. Ilyen apróságok jutnak most az eszembe, ha apura gondolok.

Milyen ember is volt ő?

Először is, volt humora. Olyan vicces történeteket tudott mesélni, és olyan jól elő tudta adni, hogy többszöri hallás után is a földön hemperegtünk a nevetéstől.

Magas volt, izmos, kockahasú, erős, egyenes testtartású, gerinces; kitartó, rendes, becsületes, barátságos, emberszerető; az egyénisége nyomot hagyott mindenkiben, akinek barátja volt, kitüntetve érezhette magát.

Szeretett mulatni. Szépen táncolt, gyönyörűen énekelt. Jellegzetes hangja volt, ezer közül is felismertem. Ha a templom karzatáról felcsengett, összeforrasztotta az éneklők hangját, magasztos isteni könyörgéssé alakult az ének.

Munkaszerető. Szerette a családját. Születésemtől a haláláig mellette voltam.

A korosztályának, úgy gondolom, könnyebb volt elviselni minden nehézséget, háborút, szegénységet, betegséget, mert közösségben éltek, együtt lüktetett a szívük, segítettek egymásnak, a bajban nem voltak egyedül. Ha a testvérek, rokonok, barátok vigaszt találnak egymásban, az újrakezdés is könnyebbé válik, reményt, erőt ad.

Egy mókás dal jutott az eszembe, amit olyankor szokott énekelni, ha nem volt kecsegtető a kilátás (jövő). Ezt a nép nyelvén született dalocskát leírom, hogy fennmaradjon, lehet, hogy tovább is van, de csak ennyire emlékszem:

Szomorú disznószar, de megrepedeztél. Egész télen, nyáron sárban hemperegtél. Hogyha jönnek a bús …hek, simára nyalnak tégedet, szomorú disznószar.

Ez a dalocska ma is aktuális, mert a világ azóta sem sokat változott: Szomorú a hangulat, félelem, feszültség uralkodik, veszteség és gyász kíséretében.

Ezt most ki fogja simára nyalni? Az biztos, hogy most nem a …hek.

Jakab Irén, Szirénfalva