Ez a cezúra lezárta az ország 1989 utáni fejlődésének legelső, és szokatlanul rövidre szabott, ám annál fontosabb választási ciklusát. Ebben az 1990 júniusától eltelt 24 hónapban három szlovákiai magyar párt – a Független Magyar Kezdeményezés (FMK), az Együttélés Politikai Mozgalom (EPM) és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom (MKDM) – képviselői ültek az egykori Szlovák Nemzeti Tanács nagy üléstermében. Akkori emlékeit, kérésünkre, Bauer Edit idézte fel. (Az interjú első részét lapunk 2022. június 8-i számában közöltük.)

Ön a pozsonyi parlamentben meddig látta értelmét, hogy Csehszlovákia, azaz a közös szövetségi állam fennmaradását pártfogolja?

Ez jó kérdés. Eleve azért is, mert mindhárom magyar párt határozottan elutasította az ország kettészakításának gondolatát.

Viszont Vladimír Mečiarnak a rendszerváltoztató VPN-ből 1991 tavaszán kilépett nemzetieskedő szárnya: a HZDS, tehát a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom a szlovákság egy részében aránylag gyorsan népszerűvé, ilyen módon hangadóvá lett.

Igen. Bár akkoriban már mind a szlovák, mind a cseh országrészben sokasodtak azok a leplezetlen érdekek, hogy szétessen Csehszlovákia. Az országot ugyanis nemcsak az egyre tagadhatatlanabb szlovák igyekezet akarta kettébontani, hanem cseh részről elsősorban az erős gazdasági érdek. A cseh fél sokkal kevésbé hangoskodott, de azt sem bizonygatta különösebb meggyőződéssel, mennyire fájlalná, ha Csehszlovákia szétesne. Így ők nem is tettek sokat annak érdekében, hogy a két országrész továbbra közös állam maradjon. Inkább hagyták, hogy a szlovákok lépésenként kitapossák a kettéválás útját, és ez a folyamat csak haladjon szépen előre a maga medrében. Persze, közben azért rá-rásegítettek egy kicsit.

Mígnem egy adott ponton nyilván már ön is kiszállt a szlovák parlamentnek erről szóló szóváltásaiból.

Néha valóban nem sok értelme volt a meddő vitának. Szlovákiában láthatóan sokakban életre kelt a nosztalgia az egykori Szlovák Állam iránt; míg a csehek már korábban is többször elkövették azt a hibát, hogy megkísérelték éreztetni: Szlovákia a kevésbé fejlett országrész. És az sem volt különösebben elegáns, amikor lekicsinylő módon, kvázi jóindulatúan megveregették a szlovák szakemberek vállát, ami olykor egy-egy eléggé megalázó gesztus lett. Végső soron ebben az egész folyamatban annyi negatív tényező sűrűsödött egy félrement helyzetté, ami úgyszólván kilátástalanná tette, hogy a jövőt nézve az ország együtt maradhasson.

Viszont épp ez a kázus volt azon kevés kérdések egyike, amelyben az akkoriban három magyar parlamenti párt zokszó nélkül egyetértett.

Ez tényleg igaz. Mindazok után, ahogyan a többség kilencven októberében gyalázatos körülmények között ránk vasalta a nyelvtörvényt, és a szlovák vezetés akár a polgárháború fenyegetését is kilátásba helyezte, egy önálló Szlovákiától abban az időben nem sok jót lehetett elvárni. Hiszen rögtön a nyelvtörvény elfogadása után elrendelték a kétnyelvű utcatáblák és megjelölések eltávolítását; illetve ennél még korábban, amikor az 1990-es választás előtti féléves átmeneti időben Mečiar volt a szlovák országrész belügyminisztere, ő börtönnel riogatott bennünket. Nem lehet hát csodálkozni azon, ha a magyar parlamenti képviselet már a kettéválás tényleges folyamatának kezdete előtt is, 1992 júniusáig, rendre Csehszlovákia fennmaradása mellett tette le a voksát.

Abban a két esztendőben az FMK a kormánykoalíció tagja volt, az EPM és az MKDM ellenzékben politizált. Miben versengtek egymással? Hogy ki a rendszerváltóbb, vagy ki a magyarabb? Három évtized léptékével illendő erről is beszélni.

A rendszerváltoztató tudatot és előnyt, amely az FMK-nak már 1989 novemberétől kijárt, nem lehet elvitatni. Mivelhogy megalakulásukat tekintve még a szlovák VPN-t, tehát a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalmat is megelőzték. És hogy ki a magyarabb, talán arról sincs értelme diskurzust folytatni, hiszen ma már egyik párt sem létezik, és napjainkban egészen más a helyzet. Én mostanában sem szeretem azt a kérdést, hogy ki a magyarabb! Azt felelhetem hát, ha voltak, úgy inkább a konkrét kérdésekben adódtak egymással problémáink. Például amikor az új felsőoktatási törvény készült és különböző egyetemek is alakultak, akkor Nyitrán a népszerű tanítóképző „institútból” létrejött a Pedagógiai Kar és egyetemmé lépett elő a mezőgazdasági főiskola. A szóban forgó átalakulások keretében született az a módosító javaslatunk, hogy az intézményesült Pedagógiai Kar mellett jöjjön létre egy magyar tanítóképző kar is Nyitrán, amely, az elképzelések szerint, idővel önállósulhat. Ezt az indítványt egyébként aláírta a pozsonyi parlamentben akkor működő pártok mindegyikének egy-egy képviselője, kivéve az FMK-t. Ehelyett a vita során ők egy más módosító indítványt nyújtottak be, amely Nyitrán a Közép-európai Tanulmányok Karának létesítését szorgalmazta. Az ülést vezető házelnök, František Mikloško pedig annak ellenére, hogy az FMK indítványa később hangzott el, szavaztatni viszont a felmerült javaslatok sorrendjében kéne, előbb mégis az FMK tervezetéről hirdetett szavazást. Így született meg a Közép-európai Tanulmányok Kara, és így nem lett magyar pedagógiai kar Nyitrán. Hát ilyen gondjaink akadtak egymással.

Rivalizáltak, vagy inkább „csak” nézetkülönbségeik voltak? Sőt, visszanézve már-már kulcskérdés: partneri viszony vagy iszony volt a frakcióik között?

Azt mondanám, is-is. Voltak helyzetek, amikor megegyeztünk és tudtunk tárgyalni/társalogni egymással, illetve előfordultak az olyan szituációk, amikor nem tudtuk, hogy az FMK mire készül. A kommunikáció sem működött igazán közöttünk. Őszintén szólva, máig sem tudom, mi rejlett e mögött.

Így a kisebbségi jogok és a jogvédelem, ha úgy tetszik, a magyarügy eltérő megközelítésén bukott meg az 1992 tavaszán remélt hárompárti magyar választási koalíció létrejötte?

Nézze, szerintem az FMK, az 1989 őszén direkt rendszerváltó erő később is még abban az illúzióban élt, hogy ha az országban demokrácia lesz, úgy annak szellemében a kisebbségi problémakör gondjai szintén megoldódnak. Viszont a gyakorlati valóság az, hogy a többség itt a demokráciával már a rendszerváltoztatás elején is úgy igyekezett bánni, hogy az ő szava az ég szava!… Abban a többségben azonban nem élt túl nagy tolerancia, túl nagy empátia. És annak szakértelme javarészt szintén hiányzott, hogy mi is a kisebbségi politika, mi is annak fölépítése. Egy alkalommal Duray Miklóssal meglátogattuk Ján Čarnogurskýt. Én ott felvetettem, mennyire zavaró, hogy a szlovákok nem valamiért, hanem valami ellen fogalmazzák meg önmagukat, jobbára tehát a magyarokkal szemben. Ő erre azt válaszolta: értsük meg, Szlovákia még fiatal, így az öntudatát kell építenie. Úgyhogy ilyen körülmények között – és a többség körében megfelelő partnerek nélkül – igencsak bajos volt a kisebbségi politikában észszerű és járható utakat találni.

A gazdasági átalakítások tárgyában is?

Alapjában véve abban sem volt jobb a helyzet. Hiába nyílik egy új korszak, és azzal együtt például a privatizáció lehetősége, ha az államvezetés, a többség ellenségesen viszonyul hozzád. A magyarok nemigen kaptak komolyabb hiteleket, és ritkán voltak ott a tűz körül. Pedig ez nem volt csupán „magyarkérdés”, mert egész régiók egyenjogúsítását, fejlesztési távlatait érintette. Ez már nem pusztán a nyelv vagy a kultúra tárgyköre, hanem messzemenően politikai kérdés.

Azt miképpen látja ma, hogy mindhárom akkori magyar parlamenti pártot bírálva, 1991. július 11–én Popély Gyula létrehozta a Magyar Néppártot, amellyel azután az EPM és az MKDM ’92 tavaszán még amolyan pótmegoldást jelentő hárompárti választási koalíciót is kialkudott?

A Néppárt megalakulásakor nyilvánvalóan nem ujjongott az ember. Ahogyan akkor sem, amikor a következő választási ciklusban létrejött idősebb Gyimesi György „hosszú nevű” pártja. Viszont 1992-ben még volt valamelyes remény, hogy a Magyar Néppárttal egy jobb együttműködés kerülhet előtérbe, aminek azonban bennem nem maradt mélyebb nyoma.

Vélekedése szerint a parlament, radikalizmus nélkül és demokratikus keretek között, hogyan válthat ki erős impulzusokat a társadalomban?

Ami első kézből eszembe jut, az a politikai kultúra. Mert ha az nincs meg, ráadásul a szükséges szakértelem sem, akkor csak tolakodó populizmussal lehet ütős impulzusokat generálni. De ez olyan komoly károkat okoz, ami a politika hitelét is már annak csírájában elfojtja.

Kényes kérdés, vajon az itteni magyaroknak 1990-ben elsőválasztó és idősebb nemzedéke – az ön érzései szerint – kedvezően ítéli- e meg az 1989. utáni idők talán legfontosabb parlamenti ciklusát, ott pedig a magyar képviselők szereplését?

Hát ezt én honnan tudjam? Ezt mindenki döntse el önmagában! Ami kétségbevonhatatlan, hogy a rendszerváltásnak be kellett következnie. Hogy mit hozott a szlovákiai magyaroknak? Ez persze jogos kérdés. Miként az is, mit hozott az országnak? Mert például az egyenlőtlenség növekedése szinte aggasztó. Feltétlenül kezelni kellene, bár azt csupán okos, intelligens politikával lehet. Ha pedig a szlovákiai magyar polgár szemszögéből summázok, hát a demokrácia tagadhatatlanul a pozitívumokból hozott többet, noha igaz, hogy hozott kiábrándultságot is. Mondjam azt, hogy az akkori politika talán még a mainál is hektikusabb volt? Tény és való, hogy kissé ábrándosan vágtunk neki az új korszaknak, és ebből eléggé hamar ki kellett gyógyulni. Az 1992-es parlamenti választás pedig ráduplázott a közeljövő kedvezőtlen előjeleire.

Merthogy?

Sejthető volt, hogy napokon belül megkezdődhetnek a hivatalos tárgyalások az ország kettéválásáról. Népszavazás nélkül.

A rendszerváltás első szabadon választott parlamentjének záróülésén, 1992. május 11-én, ön csalódottan tett pontot eme kétévi (politikai) közjáték után?

Énszerintem nem volt olyan szlovákiai magyar képviselő, aki másként érzett.

Mert a parlament a záróülésen sem fogadott el elítélő nyilatkozatot az itteni magyarság 1945 utáni jogfosztottságáról, meghurcolásáról?

Sajnos, valóban nem. És hát az 1990 nyarától eltelt két évben elért sikerek mögött is gyakran ott volt a kiskapu, amellyel a kormány szinte mindig vissza tudott venni azokból a pozitívumokból, amelyek úgy-ahogy létrejöttek. Akár azzal, hogy valahol egy „és” helyébe pontosvessző került. Ezzel kész is volt az átverés. Abban az időszakban az ilyen képviselői tapasztalat szinte napirenden volt.

Mondhatom élethelyzetnek is?

Igen. Bár úgy még nehezebb volt elkönyvelni.