A virágzó város

Az Azovi-tenger partján fekvő Mariupol a háború előtt Ukrajna tizedik legnagyobb városa volt, 450 ezer lakossal. Majdnem akkora, mint Pozsony (vagy mint Debrecen, Szeged és Miskolc együttvéve). Nehézipari központ, két hatalmas vasgyárral.

A fiatal középosztály a nyugati orientáció híve volt, az idősebbek viszont nosztalgiával gondoltak vissza a Szovjetunióra: a kommunizmus, a mozgalmi énekek, a Vörös Hadsereg az egykori kohómunkások identitásának része volt.

Mariupol orosz ajkú város, ez azonban a Nemzeti Közszolgálati Egyetem kutatója, Rácz András Oroszország-szakértő szerint nem jelenti azt, hogy a helyiek ne éreznék magukat ukránnak is. A posztszovjet térség lakosaira ugyanis a többes identitás a jellemző, és Rácz szerint úgy is lehet valaki akár ukrán nacionalista is, hogy az anyanyelve orosz, származását tekintve pedig etnikai görög (a háború előtt több mint 20 ezer görög élt Mariupolban). Akinek pedig az orosz identitása a legerősebb, az sem feltétlenül Putyin-párti.

A helyiek jó viszonyt akartak ápolni Oroszországgal, de a békés együttélés esélye a Krím-félsziget orosz megszállásával szertefoszlott. Akkoriban ráadásul néhány hétre Mariupol is az oroszbarát szeparatisták kezére került, amit a város lakói traumaként éltek meg.

Az orosz katonai fenyegetés hatására erősödött meg a helyiekben az addig nem túl jelentős ukrán öntudat is. A 2020-as évekre Putyin Oroszországa végképp elveszítette vonzerejét. Mariupolban még az orosz identitásúak sem szívesen csatlakoztak volna a sokkal szegényebb donyecki szeparatista területekhez. Mariupol demokráciában akart élni.

Az utóbbi néhány évben a város látványosan fejlődött: a középületeket felújították, az utakat rendbe tették. Mariupol volt a mintaváros, szökőkutakkal, kávéházakkal, parkokkal, kulturális fesztiválokkal.

A város élvonalbeli futballcsapata a tavaszi szezonra készülve idén februárban 2:1-re legyőzte a Karpaty Lvivet, de akkor már érezhető volt a feszültség: a lakosság az elsősegélynyújtást gyakorolta, túlélőcsomagokat állítottak össze, a katonák pedig élelmiszer- és víztartalékokból spájzoltak be az Azovsztal vasmű földalatti alagútrendszerében.

Az ostromlott város

„Először azt hittük, villám csapott le. Aztán rájöttünk, hogy ezek rakéták, és bennünket lőnek” – emlékeztek vissza az ostrom kezdetére a helyiek.

A lakosság autókonvojokkal menekült. Aki tehette, elhagyta a várost. Az eredetileg 450 ezer lakosú városban alig több mint 100 ezren maradtak.

Mariupol csatatérré vált. Megszerzése azért volt kulcsfontosságú az oroszoknak, mert a városon keresztül vezet az összekötő folyosó az oroszbarát szeparatisták által ellenőrzött donyecki terület és a Krím-félsziget között.

Akik maradtak, azok leköltöztek a nyirkos, hideg, fűtetlen pincékbe. Fát vágtak, tüzet raktak, galambot ettek.

Az oroszok folyamatosan lőtték az addigra körülkerített várost, minden irányból: földről, vízről, levegőből. Mariupol infrastruktúrája néhány nap alatt megsemmisült. Az áramellátás megszűnt, nem volt ivóvíz, elfogyott az élelmiszer, nem voltak gyógyszerek.

Márciusban bombatalálat ért egy szülészeti klinikát, egy héttel később pedig az oroszok lebombázták a mariupoli színházat is, ahol akkor 1200 ember húzta meg magát a nézőtéren, az öltözőkben, az irodákban, a folyosókon és az alagsori termekben. (Főként nők és gyerekek.)

Pedig az épület előtti járdára fehér festékkel felírták, hogy GYEREKEK. Hatalmas betűkkel, hogy az orosz harci repülők pilótái is lássák. Látták, és 500 kg-os bombát dobtak az épületre. Az oroszok azt állították, hogy nem is ők lőttek, hanem az ukránok. Aztán azt, hogy ők lőttek ugyan, de a színház ukrán katonai bázis volt.

Az Associated Press hírügynökség adatai szerint a színházat ért támadásnak 600 civil áldozata volt. (Főként nők és gyerekek.)

A harc kilátástalannak tűnt. Mariupolt 3500 ukrán katona védte 14 ezer támadóval szemben. Utóbbiak között ott voltak az Orosz Nemzeti Gárdához tartozó, „Allah akbar!” felkiáltással harcba induló hírhedt csecsen zászlóaljak is.

Az ukrán katonák az Azovsztal vasműbe húzódtak vissza, amelynek alagútrendszere az egész várost behálózza.

Az egyenlőtlen küzdelem még hetekig folytatódott. A város védői végül május 17-én adták meg magukat. Mariupol elesett, de így is az ukrán ellenállás szimbóluma lett: 82 napig tartotta magát a túlerővel szemben.

Becslések szerint az otromnak 20 ezernél is több civil halottja volt.

A megszállt város

Mariupolból csak romok maradtak. Füsttől kormos, szétlőtt házak. Az épületek 92%-a megrongálódott, 65%-a megsemmisült.

A városban semmilyen közszolgáltatás nem működik, ivóvíz csak tartálykocsikból érhető el. A temetetlen holttestek és a nem megfelelő higiéniai körülmények miatt már felütötte a fejét a vérhas és a kolera.

Ma mintegy 80 ezren lehetnek az egykor félmilliós városban. Nem maradt semmijük, segélyre szorulnak, kiszolgáltatottak. Ha gyógyszerhez vagy ételhez akarnak jutni, jobban teszik, ha orosz állampolgárságot igényelnek – amit most gyorsított eljárásban kaphatnak meg.

Rácz András Oroszország-szakértő szerint biztos, hogy azok a mariupoliak sem ezt akarták, akik orosznak vallották magukat, s a történtek után még a legnagyobb oroszbarátoknak is nehéz azonosulniuk a megszállókkal.

A segélyosztó helyeken most az orosz hatóságok által „mozgó információs egységeknek” nevezett nagyképernyős furgonok az orosz állami TV híreit közvetítik. A helyiekhez más hírek alig jutnak el. Három hónapig információs vákuumban éltek. Nem volt áram, nem működött a számítógép, nem ment a tévé, nem tudták feltölteni a mobiltelefonjukat. Ma is csak speciális engedéllyel közlekedhetnek az utcákon. Hozzátartozóik eltemetésére pedig akkor kapnak engedélyt, ha kamera előtt kijelentik, hogy az áldozat halálát ukrán fegyveresek okozták.

A szellemváros

A város mostantól az oroszbarát szeparatisták által irányított Donyecki Népköztársasághoz tartozik.

Rácz András szerint nehezen képzelhető el a visszatérés a status quo antéhez (a korábbi állapothoz).

„Mariupol teljesen elpusztult. Az újjáépítéshez akna- és lőszermentesítésre volna szükség, tőkére, építőanyagra, munkaerőre. Erre nem látok esélyt. Akik elmentek, nem fognak visszatérni. Nincs hová visszatérniük. Mariupol is olyan szellemváros lesz, mint Donyeck vagy Luganszk, ahol néhány ember lézeng az utcákon.”

Egyesek szerint az oroszokat a bosszú is vezérelte, amikor a város teljes megsemmisítése mellett döntöttek. Irritálta őket, hogy Mariupol modern, fejlődő város. Már nem az. Se nem modern, se nem fejlődő, se nem város. A lakosság elmenekült, az épületek megsemmisültek, az infrastruktúra tönkrement, a gyárakat lebombázták.

Mariupol nincs többé.