Szegénynek született, s a leggazdagabb magyar színészek egyike lett. Nála többet ugyanis senki nem tudott megmutatni a szegény ember lelkületéből. Egészében birtokolta a nincstelenség ábrázolásához szükséges színészi eszköztárat. Jól tudta, mi a nélkülözés, a kisemmizettség. Őseit sokan megtiporták, megszomorították. Bihari József a zsigereiben hozta mindazt a kínt, fájdalmat, keserűséget, amit a hozzá hasonlók, a társadalmi ranglétra legalsó fokába kapaszkodók az életük végéig magukban hordoztak.
Ennek esszenciáját tárja elénk szinte szavak nélkül Ranódy László Árvácska című filmjének Vénistene, az emberi jóság, méltóság és becsületesség megtestesítője.
Nagyajtán született, Sepsiszentgyörgyben volt középiskolás, Marosvásárhelyen börtönviselt. „Felségsértés elkövetésére létrejött szövetségben való bűnrészesedés”, vagyis hazafias lázítás vádjával tömlöcbe vetették. Őt, az ártatlant. Nyolc hónapot töltött fogházban, rémes körülmények között. Éjjelente patkányok sétáltak a mellkasán. Sehol egy kanóc, egy lámpa. Priccs és lópokróc. Huszonkét évesen agyonverve, csurom véresen. Lement a bőr a homlokáról. Nem is akart ezután Székelyföldön élni. Jobb sorsot álmodott magának. Vasúti szerelvényen titokban meghúzódva, farönkök alá bújva szökött át a határon, Magyarországra. Sem ismerőse, sem rokona nem volt a fővárosban. Vagonlakó lett. Külső síneken álló kocsiban rendezte be fészkét. Állást a pályaudvaron talált. Vasúti tisztviselő lett, aztán kőbányában kétkezi munkás, majd egy nagyot lépve előre, könyvelő. Sokáig mégis úgy érezte, kilátástalan a helyzete. Elkeseredettségében az öngyilkosság gondolata forgott a fejében. A színészet lett a mentsvára. Beiratkozott az Országos Színészegyesület iskolájába. Ott végzett 1928-ban. Hét évig az Országos Művész Színház tagjaként főként vidéken lépett közönség elé, de ez is boldoggá tette. 1935 és 1944 között a Vígszínházban játszott. A felszabadulás után a Nemzeti Színház szerződtette. Major Tamás hívta őt a társulatba. Akkor még egy egyszobás összkomfortos lakásban élt a családjával. Zárkózott volt, nagyon szemérmes, akárkinek nem nyílt meg. Tehetsége a Nemzetiben bontakozott ki igazán. Tiborca a Bánk bánban külön bekezdés a magyar színháztörténet nagykönyvében.
„Bihari úgy érkezett a magyar színészetbe – adta hírül Gyárfás Miklós –, mint ahogy a mesében a szegény ember a király udvarába. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, úgy hívták őt, hogy Bihari. Igazi szegény ember volt, akinek az volt a nagy tudománya, hogy szegény. Ezt ő tudja a legjobban a magyar színészek közül. Ő tud leginkább egyszerűen és szerényen hátul állni és mosolyogni. Ő érti azt is legszebben, hogy miképpen szerette a póri ember Kossuth Lajost. Ő a legbüszkébb szegény… Tiborca úgy áll ott a színpadon ősz varkocsaival, rongyaival, mint a nyomorúság felszentelt püspöke, aki énekelve sorolja – nem Krisztus urunk, hanem – a maga kínszenvedéseit. Nem amolyan panaszkodó panasz ez, hanem gyűlölő, idegent haragvó ének, a szenvedés zsoltára, a szegénység önnön dicséretét zengő forradalmi parasztdal… S ahogy rázza őt a sírás, az ének már-már vonításba megy át, hogy riassza Bánkot, a nagyurat. Sehova sem illeszthető, semmilyen stílusba nem foglalható játék ez. Vásári mutatvány, de olyan, amilyet csak egy nagy, megszállott művész alkothat. Ha 1848-ban mondotta volna így el a szegedi piacon, több katona állt volna be a magyar seregbe, mint magának Kossuth szavára.”
Húsz évig játszott a Nemzetiben Bihari József. Több mint százszor bújt Tiborc bőrébe, és minden alkalommal megünnepelte őt a közönség. A Nemzeti Színház Blaha Lujza téri épületének lebontásakor valami megszakadt benne. Kényszernyugdíjazását kérte. Ha a pénzszűke rávitte, kerti munkát vállalt, hogy anyagi biztonságban élhessen a családjával.
Kislegény volt, amikor életében először egymondatos filmszerephez jutott. Nagyajtán, a falujában dolgoztak a filmesek. A falu rosszát forgatták Greguss Zoltánnal, Dajka Margittal és Somogyi Erzsivel a főszerepben.
„Alig látszódtam, csak játszódtam!” – szokta mondani. Lóháton vitte a hírt végig a falun. Gebét adtak alá. Olyan éles volt a gerince, mint egy öreg fűrésznek. Fekete volt a ló, rajta ő, fehér ingben, bő szárú, fehér gatyában. Háromszor vették fel a jelenetet. Háromszor kellett utcahosszat ordítania, hogy: „Itt van Gödör Sándor!” Mire leszállt a lóról, csupa vér volt a gatyája. A gebe háta szétfűrészelte az alfelét.
Véres belépő volt ez a magyar filmbe.
Színészként 1935-ben állt először kamera előtt. 1980-ig csaknem száz filmben játszott. Volt halász, tűzoltó, teremőr, béres, szolga, de ispán is, inas és főkomornyik, jegyző, intéző, postás, vincellér, pályamunkás, vegyész, tanító, hajléktalan orvos, művezető, osztályfőnök, csősz, de mérnök és pap is, professzor meg hajószakács, kántor, igazgató, régiségkereskedő és fuvarosgazda. Ő játssza a Halálos tavasz lecsúszott, alkoholista Mák Pistáját, az Emberek a havason Üdő Mártonát, a Hintónjáró szerelem Majsa Bertalanját, a Szakadék Veréb Jani bácsiját, a Húsz óra Csuha Andrását, a Rózsa Sándor Kiss Gábriását. A legtöbbjük nyíltszívű, igazmondó, sorsa ellen lázadó, véleményét bátran hangoztató figura.
Pályatársa, Horváth Teri írja róla Fényben és árnyékban című könyvében:
„Minden cselekedete olyan igaz volt, mintha a színpadon születne a gondolat, a szó a szájában. S a cselekvés hozzáillesztve tökéletesen. Vagy fordítva? Ki tudja? Láttam én őt bölcsnek, haragosnak, lázadónak, követelődzőnek. De kérni csak azt kérte, ami neki járt. Érdekes. Alázatosnak még a színpadon sem láttam. Takargatott büszkeség volt benne. A színpadi alakjaiban szintúgy. Bihari József lenyűgöző színész volt, élte a szerepeit, egyetlen üres pillanat sem volt. Néha úgy tűnt nekem, nem is színész, hanem az Isten küldötte közénk a Hargita havasából, hogy elmesélje mindazt, amit látott, amit megélt, tapasztalt a világban. Bihari József valóban Isten küldötte színész volt. A tizenharmadik apostol, aki valóságos színháztörténetet alakított.”
Az elmenetele sem volt mindennapi.
Egy szál ingben, iratok nélkül került be a pécsi kórházba. Az utcán szedték össze. Szörnyen nézett ki, alig hasonlított önmagára. Mint később kiderült: reggel meghallotta, hogy hirdették a rádióban, és elment a mohácsi vásárba. A feleségével sem közölte, hova indul. Egy pillanat alatt összekapta magát, és már otthon sem volt. Este már Pécsen iszogatott a színészklubban. Ott lett rosszul, a zakóját ott felejtve, észrevétlenül sétált ki az utcára. Egyedül vágott neki a sötétségnek. Történt mindez 1981 januárjában. Február 25-én meghalt. Nyolcvanévesen.
Kétszer kapta meg a Kossuth-díjat, érdemes és kiváló művész volt.
Solti Bertalan, Szirtes Ádám, Görbe János ábrázolta olyan hitelesen a küzdelmes sorsú emberek életét, mint ő, Bihari József.
Czinkóczi Zsuzsa
„Én voltam az utolsó láncszem a színészválogatáson. Ranódy László, az Árvácska rendezője már pontosan tudta, ki melyik szerepet játssza majd a filmben, amikor még mindig Csörét kereste. Megvolt már Nagy Anna, Horváth Sándor, Madaras József, Moór Marianna, Molnár Piroska, Schütz Ila – és Bihari József is. Vele sem a forgatást megelőzően, sem utána nem találkoztam, csak a felvevőgép előtt. Az istállóban, a templomban, a temetőben. Nem emlékszem, hány napot forgattunk együtt, de az érintése megmaradt bennem. Ahogy megfogja a kezem, és kivezet a templomból, vagy ahogy együtt járunk a sírok között. Jóságos, melegséggel teli, idős ember képét őrzi az emlékezetem. Nem öregítették őt a szerephez, a valóságban is úgy nézett ki, mint a filmben. Szeretett, és végig kedves volt hozzám. Szívvel-lélekkel terelgetett a kamera előtt. Nem ismertem a nagyszüleimet. Anyám első házasságában az utolsó, a legkisebb gyerek voltam. Sem az ő, sem az apám szülei nem éltek már. De amikor Bihari József megfogta a kezem, mindig arra gondoltam, sosem látott nagyapáim egyike vigyáz rám. Ha csak ott állt a közelemben, már akkor is biztonságban éreztem magam.”
A teljes írás a nyomtatott Vasárnap 2022/25. számában jelent meg
Aki vásárlás helyett előfizetné a Vasárnapot, az most egyszerűen megteheti: https://pluska.sk/predplatne/vasarnap/#objednat-tlacene
