„Heger: Bucsában a béke nem magától értetődő”. Ezzel a címmel jelent meg az egyik szlovákiai magyar portál közösségi oldalán a cikk, amit a Kijev külvárosában meggyilkolt áldozatok hullazsákba csavart testét ábrázoló képpel illusztráltak. A cikk korrektül tájékoztat a tényekről, beleértve a Bucsába érkező, a mészárlással személyesen szembesülő Eduard Heger szlovák miniszterelnök döbbent reagálásáról. A közösségi oldalon a cikk alatt 184 lájk. Ebből 136 röhög.
Ami azt jelenti, hogy a cikkre reagáló személyek közel háromnegyede külön erőfeszítést tett, hogy kifejezésre juttassa: nyilvánosan nevet egy tömeggyilkosságon. Hozzáteszem, „standard” médiumról, nem szélsőjobbos szennylapról beszélünk.
„Szlovákia Ukrajna legnagyobb támogatói közé tartozik” – írta az Új Szó online pár napja egy nemzetközi toplistára hivatkozva. A közösségi oldalon erre a cikkre 147 ember reagált, ebből 101 mérgesen, 18 nevetve, ez együtt több, mint a reagáló olvasók 80%-a. A két bejegyzést ugyan nem véletlenszerűen választottam ki, de nem is lógnak ki a sorból, hasonló cikkek tucatjain tudnám bemutatni az alapvető tendenciát. Mára gyakorlatilag minden egyes hazai magyar médium és véleményformáló online platformjain többségbe kerültek azok, akik dühösek az ukránokra, esetleg aktívan ellenük drukkolnak, akik nem hiszik el, amit a „fősodrú média” ír az ukrajnai háborúról, akik gúnyt űznek az emberi szenvedés képeiből, akik szeretnének annak hinni, amit az orosz propaganda nyom felénk.
Bár tudom, hogy a közösségi média nem ad pontos képet a lakosság véleményéről, a fenti számok mégis aggasztók. A közösségi oldalak görbe tükörként működnek, általában azok reagálnak a legintenzívebben, akiknek a legradikálisabb a véleménye. Mégis: szerintem mindannyian, akik itt, Dél-Szlovákiában élünk, érezzük a helyi közvéleményünk ukránellenes fordulatát. Mindannyiunk környezetében van nem egy ember, aki az ukrajnai háborúval kapcsolatban a fenti hozzáállások egyikét testesíti meg.
Azt gondolom, ma a morálisan helyes pozíció az, hogy elítéljük az orosz agressziót, egyben támogatjuk Ukrajna erőfeszítéseit lakossága és területe védelmére. Ezen a helyen nem szeretném megismételni az összes érvet, ami emellett szól: az elmúlt hónapokban ezerszer elhangzottak már, és az is ismeri őket, aki nem ért velük egyet. Az állításom más, éspedig az, hogy a szlovákiai magyarságnak különösen erős indokai vannak, miért kell(ene) Ukrajna pártját fognia ebben a konfliktusban. Hármat emelnék ki: nevezzük őket biztonsági, történelmi és gazdasági okoknak.
Az első, a biztonsági ok az, hogy a háború ma pontosan olyan határvidéken zajlik, mint amilyen Dél-Szlovákia is: Ukrajna oroszok lakta, Oroszországgal határos peremén. A határvidékek a történelem során mindig is konfliktusok gócpontjai voltak. Ott, ahol állam és nemzet nem fedi egymást pontosan, a politikai opportunisták mindig ügyesen tudnak konfliktusokat szítani. Sokan reméltük, hogy a 21. században már nem lehet a határvidékeken fegyveres konfliktusokat kirobbantani – ezt napjainkban több példa is cáfolja. A szlovákiai magyarságnak elemi érdeke lenne, hogy a határvidékeken világszerte elhallgassanak a fegyverek, ha egyszer saját maga is határvidéken él. A fegyverek pedig ma azért ropognak, mert Oroszország megtámadta Ukrajnát.
A második, a történelmi ok az, hogy Ukrajna nem csak egyszerűen szomszédos ország Szlovákiával. Kárpátalja az a régió, amellyel a mai Szlovákia területe a leghosszabb ideig volt egy országban – nem csak 1920-ig, de egészen 1945-ig. Kárpátalja Csehszlovákia része volt. A kárpátaljai magyarság mint kisebbség még pár évtizede is egy országban élt velünk. (Mi több, egy részük, Csap város és a környékbeli települések lakói, 1945 előtt Szlovákiához tartoztak, azaz szlovákiai magyarok voltak.) Az ő országuk az, amely ma támadás alatt áll. Az ő gyermekeik azok, akiknek a fronton a hazájukat, Ukrajnát kell védeniük. Ha másokkal nem, legalább velük legyünk szolidárisak.
A harmadik, a gazdasági ok abban áll, hogy az ukrajnai háború végeredménye azt is meghatározza, hogy Szlovákia (és ezen belül Kelet-Szlovákia) az EU keleti peremén vagy annak szívében lesz majd. Ha ezt a háborút az oroszok nyernék meg – bár ez ma nem így fest –, országunk keleti határán ismét vasfüggöny húzódik az izolálódó oroszok és az EU között. Ez egész Szlovákiának rossz hír lenne, de kiemelném a Bodrogközt és az Ung-vidéket, a délkeleti, Ukrajnával határos országrészeket. Az ott élő, javarészt magyar lakosságnak nagyon nem lesz mindegy, hogy egy határőrvidéken él-e, vagy egy szövetség magjában. Mindkettőre volt már példa (1945 előtt és után), és nyilvánvaló, a helyieknek mi a jobb.
Ez a három tényező nagyon erős érv amellett, hogy a szlovákiai magyarok aktívan drukkoljanak, a háború az ukrán állam szempontjából pozitív eredménnyel érjen véget. Hogy ez mégsincs így, annak komoly okai vannak.
Az első ezek közül a magyarországi média és politika átszivárgása a határon túlra. Ma mindenki látja, hogy Orbán Viktor és kormánya hintapolitikát játszik az oroszokkal. Ezt bevallani nem fogja, de a sorok között, a kormányzati média cikkeiben, a politikusok kijelentéseiben – és sokszor a nemzetközi porondon bemutatott manőverekkel is – egyértelművé teszi a szimpatizánsainak. Az a modern Magyarország, amely 1956 örökségét identitásának egyik központi elemévé tette, amelynek miniszterelnöke korábban a keleti diktatúrák ellenségeként tételezte magát, ma az EU egyik legoroszbarátabb országa. Ez az érzés átszivárog a szlovákiai magyarokhoz is, akiknek az orbáni üzenetet az anyaországi és az itteni médiatermékek egész sora adja át. „De Orbán megnyerte a választást!” Igen, és én nem azt mondom, hogy nem népszerű, hanem azt, hogy nincs igaza.
A második tényező egyfajta bosszúvágy azokkal az államokkal szemben, amelyek területén 1920 után magyar kisebbségek jöttek létre. Az oroszbarát véleményformálók aktívan éltetik azt a képet, hogy az ukránok magyarellenesek, és ez a szlovákiai magyar köztérben is folyamatosan jelen lévő gondolat. Van egyfajta káröröm abban, amikor az ukrán állam, amely eddig „azt csinált, amit akart a kárpátaljai magyarokkal”, hirtelen nem képes az ukránok által lakott területek megvédésére sem. Szó se róla, Ukrajna kisebbségpolitikai lépései sok esetben diszkriminatívak, de minimum feleslegesen szűkmarkúak voltak. Nem felelnek meg annak, ami az EU-n belül ma már minimum. Erre az sem elégséges magyarázat, hogy a megszorítások fő célpontja a helyi orosz kisebbség – a háború jól mutatja, hogy az ukrajnai oroszok zöme lojális állampolgár, vállvetve védi az országát a többi ukránnal. Ezért támogatást, nem megszorításokat érdemelnének. De hogy az ukránok minden kisebbségpolitikai bűne ellenére a szélsőségesen intoleráns orosz agresszor oldalára álljunk, az mégsem tűnik arányos válasznak.
És beszéljünk harmadikként a titkos adu ászról is. Sokak gondolkodását szövi át a vízió, hogy ha Ukrajna határai megváltoznak, az a közép-európai térségre is visszahathat. Hogy Magyarország netán revíziós esélyt kap a Kárpátalján (vagy annak egy részén), és hogy hosszabb távon ez azt is magával hozhatja, hogy Dél-Szlovákiában is lehet határmódosítás. Sokan azért drukkolnak Putyinnak, mert ma ő az egyetlen komoly erő a nemzetközi porondon, aki aktívan szeretné módosítgatni a határokat. A revíziós gondolatot értem: a szlovák–magyar határ irracionalitása sok helyen száz év után is szembetűnő. De nem értek vele egyet: az Európai Unióban a szlovákiai magyarságnak arra kell törekednie, hogy képes legyen megőrizni a kultúráját, az intézményeit, a településeit, képes legyen fejleszteni helyi gazdaságát a mai határain belül. Az pedig, hogy egy mészárostól reméljük a megváltást, nem újdonság: igen, 1938 után átmenetileg „visszatért a Felvidék”, de közben nemcsak a tömeggyilkosok oldalára kerültünk, hanem a következő tíz évbe majdnem belepusztultunk. Ne pusztuljunk bele a putyinizmusba.
Mit lehet tenni? A legfontosabb teendő, ami ma napnál világosabban látszik, a szlovákiai magyarság szellemi autonómiájának az újjáépítése. A szlovákiai magyarok talán minden más határon túli közösségnél jobban és tovább voltak képesek megőrizni intellektuális függetlenségüket az anyaországi trendektől. Ennek oka vélhetően részben történeti, részben aktuális tényekre megy vissza: míg a többi nagy határon túli közösséget fokozatosan ledarálta – vagy ahogy itt, a Csallóközben mondjuk, „lesrótolta” – Budapest, a szlovákiai magyarok a legutóbbi időkig nem jutottak erre a sorsra. Részben nem voltunk elég érdekesek (mert nem vagyunk tömegével magyarországi szavazók), részben pedig 1998 és 2020 között képesek voltunk parlamenti és kormányzati tényezőként saját közösségi célokat kitűzni és saját eredményeket elérni. Ma divatos arról beszélni, hogy a szlovákiai magyarság egy helyben topog, de ez több mint két évtizedig nem volt igaz. 2020, a szervezett szlovákiai magyar parlamenti képviselet megszűnése után viszont beindult az ipari daráló, Budapest ma már elvárja, hogy az itteni magyarok erős szövetségesei legyenek mindenben, így a külpolitika terén is.
A szlovákiai magyar szellemi autonómia nemcsak a politikai képviseletről, hanem az erős és önálló sajtóról, a független szellemi műhelyekről, a bátor véleményformálókról is szól. Hogy ma az ukránellenes narratíva hódítani tud az itteni magyarság körében, pontosan mutatja, mennyire nem állunk jól ezen a téren.
Márpedig nincs nagyon hova hátrálni: ha nem akarunk csatolmányként élni, amely aszerint alakítja az ízlését, hogy mit tesz a tányérjára Budapest, muszáj újjászervezni a közéletünket. A függés mindig rossz, de most különösen jól látszik, hogy miért: olyan véleményt nyomnak ránk, ami ellentétes a történelmi tapasztalatainkkal, a gazdasági érdekeinkkel és a hosszú távú biztonságunkkal is. Ha ezt „benyaljuk”, akkor tényleg nincsen határ. Paradox módon ezért a szlovákiai magyarok ukránellenessége nem is annyira az ukránokról szól, mint saját magunkról és a jövőről, amit ki szeretnénk alakítani a közösségünk számára.
Ravasz Ábel
A szerző szociológus, a Bél Mátyás Intézet elnöke
