Egy művészlegendát vászonra vinni mindig hálátlan feladat. Hiszen miképp érzékeltessünk hitelesen transzformatív erejű botrányt és provokációt egy olyan korban, amikor az interneten már bárki polgárt pukkaszthat a nappalijából? Hogyan tisztelegjünk egy formabontó tehetség előtt úgy, hogy a végeredmény kreatív alázatot, ne pedig egy Wikipédia-cikk szárazságát árassza? Az első lépés mindenképpen az, hogy az alkotói székbe egy velejéig merész figurát helyezzünk; esetünkben Baz Luhrmannt.

Királyi pompa

Az ausztrál rendezőt sokan a Moulin Rouge! és a DiCaprio-féle A nagy Gatsby atyjaként ismerhetik. Olyan filmkészítőként, aki nem fél zavarba ejteni a közönségét kaotikus, mégis megkapó képsoraival, sem pedig újraértelmezni vagy modernizálni mindent, amihez csak hozzányúl. De egyben olyanként is, aki mindent megtesz, hogy a mozijegy áráért ne egy futószalagon gyártott tucatélményt kapjunk. Ez alól az Elvis sem kivétel. Luhrmann filmje sajátosan kíséri végig a rock ‘n’ roll-legenda (Austin Butler) életútját, különös tekintettel annak komplikált, önkényes kapcsolatára menedzserével, Parker ezredessel (Tom Hanks). Sőt, mivel az eseményeket bizonyos értelemben épp az ezredes szemszögéből tálalja, ezért aki a Bohém rapszódiához hasonló, személyes történetet vár, az jó eséllyel csalódni fog.
Az Elvis már az első pillanattól nyílt lapokkal játszik. Kapásból megdobja a nézőket pár olyan stúdiólogóval, melyeket meganimálni önmagában többe kerülhetett, mint amennyit a legtöbben egy év alatt keresünk, és akkor ez még a film visszafogottabb momentumaihoz tartozik. A Luhrmannra jellemző rövid, dinamikus, már-már agresszív ritmust diktáló képek és bevágások az első perctől az utolsóig váltogatják egymást. Az összkép leginkább a Moulin Rouge!-t idézi, de aggodalomra semmi ok, ugyanis történelmi hitelességét egy pillanatra sem veszti el. Ez nagyrészt a látványtervezőknek köszönhető, akik komplex, színekben pompázó szettjei, kosztümjei és frizurái szinte 3D-nyomtatják elénk a század közepi Amerika heves, zsúfolt mindennapjait. Egy-egy ruhadarab láttán fáj belegondolni, mennyit vacakolhatott vele a kosztümtervező, hogy aztán Luhrmann egy tizedmásodpercre vágja csak be. A stílus azonban aligha nevezhető öncélúnak, mögötte ugyanis kirajzolódik egy olyan hangulatvilág, ami nemcsak látványban, de eszmeiségben is megragadja, mit is jelentett Presley a korabeli publikumnak.

Vérrel és verítékkel

A papírvékony cselekmény a film huzamosabb részében a háttérbe szorul, helyette Presley szakmai megjelenéseit, kisebb-nagyobb botrányait élhetjük újra. Ezeken a jeleneteken pedig semmit nem spóroltak. Elképesztő az az intenzitás, amit egy-egy koncertjelenet sugároz, Luhrmann provokatív megoldásai pedig csak tovább mélyítik a nyúlüreget. Presley zenéjéhez nemritkán modern rap- vagy popdalok társulnak, melyek váratlansága könnyen fészkelődésre késztetheti a gyanútlan közönséget. Hasonlóan, ahogy a Király szuggesztív mozdulatai is tették azt megannyi gyanútlan amerikaival. Az Elvis hangos, energikus, de fárasztó élmény is, ami sokakat valószínűleg elidegenít majd, különösen a 160 perces játékidő tükrében. Ez viszont szándékos, hiszen a történet minden felszínessége mellett végig elkötelezett marad egy bizonyos érzés mellett: ez pedig a rabságé.

A cím ellenére ez a film nem csak Elvisről szól. Nem fogjuk jobban megismerni az arcot, az egyént a mítosz mögött, hiszen narrátorunk, Parker ezredes sem ismerte, ő sem értette meg soha. Luhrmannt kettejük szembenállása érdekli, amit talán pontosabb lenne meghunyászkodásnak nevezni, legalábbis a címszereplő részéről. Egy frusztrált, reménytelen viszony, melynek kilátástalansága remekül mutatkozik meg a Tom Hanks és Austin Butler közti erőteljes izzásban. Előbbit kifejezetten üdítő egy „gonosz” szerepben látni, ám a vezéralakítás egyértelműen Butleré. Valami hihetetlen, mekkorát alakít ez az ember; nemcsak mozgáskultúrájában és hangzásában idézi meg tökéletesen Presleyt (és csaknem a film felében mindezt a saját énekhangján), de szinte kényelmetlen az az elkötelezettség és energia, ami a koncertjelenetek alatt árad belőle. Butler a határait feszegeti a szerepben, amire szükség is van, hogy igazán átérezzük, milyen árat fizetett a rock ‘n’ roll királya, hogy a trónon maradhasson.

Egyedül milliók között

Ahogy fogynak a jelenetek, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az Elvis egy szomorú történet. A gyakran önismétlő eseményeket, az állandó pörgést és hangzavart nekünk ugyan csak két és fél intenzív óráig kell tűrnünk, Presley azonban bennük élt. Persze felmerülhet a kérdés, hogy mennyi igaz abból, amit látunk, de talán nem is kell ezen rágódni. Luhrmann víziója ugyanis rendkívül megkapóan aktualizálja ezt a kulturális ikont. Presley életútja történelmi ereklye helyett emészthető életérzéssé alakul, amivel a fiatal felnőttek különösen könnyen tudnak majd azonosulni. A film keserédességét talán az utolsó jelenet ragadja meg a leginkább, amely nem véletlenül az egész film legszelídebb, legkevésbé kapkodó momentuma. Itt végre Butler is levetkőzheti magáról a felelősséget, hogy egy sztárt, egy legendát testesítsen meg, és visszaadhat valamit a vágyakozó, elégedetlen, hús-vér emberből, akit a frizura maga alatt hordott.

Elvis Presley kulturális hagyatéka ugyan bőven túlnőtt azon, hogy egy szimpla életrajzi filmben prezentálható legyen, ám Luhrmann filmje minden felszínessége mellett talán a legtalálóbb tisztelgés a legenda előtt. Egyszerre repít el a múltba, és pezsdíti azt fel a jelennel. És bár végérvényesen vagy 20 perccel tovább marad, mint ameddig szívesen látjuk, mégis olyan élmény, ami moziért kiált. Hangosan, kiszolgáltatottan, egy csordányi morajló emberrel együtt kell látni; hasonlóan, ahogy annak idején a Királyt is.
 

Kulcsár Gábor