Tisztelt Főszerkesztő Asszony! Most jöttem ki a kórházból, az epegyulladás összes kellemetlenségét hátam mögött hagyva, örülök a visszanyert szabadságnak. Azonnal rávetettem magam a rám váró Vasárnap érintetlen, friss számára.
Mert bizony tíz napig nélkülöztem kedvenc lapomat, és még az illatát se szívhattam magamba. Nagyon hiányzott!
Viszont a 24. számban elhűlve olvastam friss vezércikkét, melyben arról ír, mennyire nem szerette Pozsonyt, amikor oda került az egyetemre. Ez nagyon meglepett, és az is, hogy milyen szürkének és lepusztultnak látta. Mert bizony a városnak már akkor is voltak gyönyörű szegletei, sajnálom, hogy nem mutatta meg Magának senki.
Nekem nagyobb szerencsém volt. Hatévesen, 1960-ban kerültem fel Pozsonyba a szőgyéni óvodából egyenesen a Duna utcai magyar alapiskolába, ami számomra egy csoda volt. Akkora épületet én addig még nem láttam, de szépnek is tűnt nagyon. Nem véletlenül, hiszen Hajós Alfréd tervezte. Boldog voltam ott az első pillanattól fogva, szerettem oda járni. Az első naptól Pozsonyba szerettem, ez a szerelem pedig a mai napig tart.
Szüleim az első vasárnapon egy szép, hosszú sétán mutatták meg a város néhány nevezetes épületét és utcáját. A Manderlánál kezdtük a honismereti sétát. Akkor ez Pozsony legmagasabb épülete volt. Tízemeletes! Nagyon tetszett! Innen felsétáltunk a varázslatos Grassalkovich-palota elé, ahol megtudtuk, hogy ez a gyönyörű kastély és kertje a pionírok háza. Az oldalsó bejáraton be lehetett menni a kertjébe, ahol hinták, homokozó és sportpálya szolgálta a gyerekek igényeit. Sőt, még egy kis medence is volt a fal mellett, ahol nyáron meg lehetett fürödni.
Onnan a Szárazvám utcán keresztül elsétáltunk a Mihály-kapuhoz. Megcsodáltuk az akkor már száraz vizesárkot, és a macskaköves úton eljutottunk az óváros utcácskáiba. Itt volt akkor a magyar könyvesbolt, több kirakattal, melyekben meg lehetett csodálni a gyönyörű magyar nyelvű könyveket. A korzón lesétáltunk a Halászkapu elé, ahol a tágas Hviezdoslav téren terebélyesedett a Nemzeti Színház, előtte pedig a Ganümédész-szökőkút. Én addig még szökőkutat sem láttam soha, sem színházat, ezért teljesen el voltam ámulva. A villamos ott fordult meg a Vigadó (Redut) mellett, az is nagyon tetszett, főleg pedig az, hogy néha jó hangosan csöngetett! Amikor kiértünk a Duna-partra, ott már egy picit otthonosabban éreztem magam, mert a párkányi Duna-partra emlékeztetett. Ott aztán megvártuk, amíg a propeller átjön a Duna bal partjára, jegyeket váltottuk és felszálltunk a hajóra. Útközben egy kicsit féltem is, de nem süllyedt el a hajó, szerencsésen átértünk Ligetbe. Vasárnap lévén, a körhinta meg a többi ringlispíl is mind jártak, fel is ülhettünk egyre, majd kaptunk rózsaszín cukorvattát, ami óriási élmény volt!
Még elmentünk a parkba megnézni Petőfi szobrát (akkoriban ott volt), de arra már nem nagyon emlékszem, mert besötétedett, és elfáradtam. Úgy látom, nekem nagyobb szerencsém volt Pozsony megismerésében. Sok szeretettel üdvözli hűséges olvasója és földije:
Minár Cecília, Szelepcsény
