Az öregségről ugyanis nem lehet számvetés nélkül írni, az átélt, megtapasztalt dolgok mellett pedig ott az a rengeteg tárgyi tudás, az egyetemes kultúra kincsei, az összefüggések sűrű hálója, amelyből az átlagember jó, ha egy-két szálat észrevesz és lekövet.

Ott vannak a szellemi értékek, mint magántulajdon, illetve mint közkincs, és a közt, a közösséget épp úgy alkothatja egy falu népe, mint az egész emberiség. Vagy azok a hajdan élt emberek, akik hatással voltak ránk. Vagy azok a most élők, akik pillanatnyilag hatással vannak ránk.

Hadd mondjak egy személyes példát, bár „gondolta a fene” (Arany János híres mondása), hogy valaha egy mondatban fogom szerepeltetni Tő-zsér Árpádot és Joni Mitchellt – no meg Arany Jánost.

A minap épp be voltam zárkózva az új Tőzsér-kötettel, amely igazi elvonulós könyv, idő kell hozzá, nem túlélőüzemmódban pihegő olvasóknak való, hanem csakis azoknak, akik megengedhetik maguknak az elvonulás luxusát. Pittyent a telefonom, mert úgy neveltem, hogy figyelmeztessen, ha valami fontos történik a világban. És tényleg fontos történt, a newporti folkfesztiválon fellépett a 78 éves Joni Mitchell – erre tényleg senki sem számított. És én bizony megkönnyeztem azokat a dalokat, amelyeken anno nevelkedtem, és hálát adtam az égnek, hogy valamikor a szocializmus végnapjaiban ráakadtam erre a nőre, aki a huszadik század egyik legfontosabb dalnoka. Más ember lennék nélküle. Például a Both Sides Now című dala nélkül. De hogy jön a képbe Tőzsér Árpád?

A Both Sides Now arról szól, hogy az ember idővel kellően bölccsé válik ahhoz, hogy egy-egy múltbeli eseményt, illetve magát az életet is több perspektívából vizsgálja, az érme mindkét oldalát lássa. Tőzsér Árpád új kötete ilyesfajta szembenézésekkel van tele, amellett, hogy az olvasó részéről is igényel egyfajta érettséget, az élettapasztalatokkal egyenes arányban növekvő nyitottságot. A versek többrétegűek, de az is elégedett lehet, aki nem jut el az alsóbb rétegekbe. Aki pedig utánanéz a megannyi mitológiai, kultúrtörténeti, irodalmi, közéleti utalásnak, bekerül abba a bizonyos sűrű hálóba, az nagyon lassan halad majd előre – megtörténhet, hogy naponta csak egy-két verset tud elolvasni. Ami azt jelenti, hogy egy hónapig is „cipelheti” magával mindenhová ezt az alig 70 oldalas könyvecskét.

A szöveg legtöbbször nem oszlik versszakokra, ez a „faltól falig” forma a grafikai élményen túl a belehelyezkedést, beleveszést is segíti. Tágasak a terek, az idő pedig olyan relatív, hogy szinte nem is tényező már. Minden most történik, az is, ami évszázadokkal ezelőtt megtörtént. Az ember úgy néz vissza, hogy a jelent is látja, ezt az összekuszált, halálra ítélt világot, amelyben már nem lehet nevükön nevezni és a helyükön kezelni az értékeket.

Már a kötetcím is egyfajta meg nem értettségre, falnak beszélésre utal. A járvány csak egy-két szövegben jelenik meg, a szerző nem híve a manapság oly divatos karanténköltészetnek. Ebben a látszólagos nemtörődömségben benne van a befelé figyelés igénye, valamint az a tény, hogy a költő karanténban is azt csinálja, amit egyébként – otthon ül és ír, vagy olvas. És bizonyos kor után csak a legfontosabb dolgokba fektet energiát. Másképp nézi a csillagokat is, mint anno – ezt a kötet címadó versében fejti ki a szerző –, mindenre új rétegek rakódnak, és a visszaemlékezés olyasfajta hátrálás az időbe, amely ugyanaddig tartana, mint idefelé – szóval csak a legmerészebb időmilliomosok vágjanak bele.

Idézni nem is igazán tudok a kötetből, mert csak egész szöveget lenne érdemes, a kiragadott sorok ez esetben olyanok lennének, mintha egy finom ételnek csak egyik összetevőjét kóstolnánk. De talán a (szerzőre kevésbé jellemző) könnyedebb versek közül belekukkanthatunk egybe: „Takaréklángon a nyárfa,/ más húrokon zsong az erdő. / Lemerül a szín, le a fény is,/ a lenti homály meg feljő./ Felhők lefüggönyözve/ úsznak az alacsony égen, /föléjük nyúlik egy hegycsúcs/– Parnasszosz volt talán régen./ Utolsó levelét ejti/ az erdők juhara, tölgye – , a Parnasszoszról egykor/versek hulltak a völgybe./ Takaréklángon a költők, – /asztráltestben virrasztasz./ A juhar mintha nevetne,/sok foga sárgán villog.” (Ősz a Parnasszoszon)

A humor is ki-kivillan időnként a rétegek közül, de ilyenkor szinte mindig valami szívszorító dologgal vegyül. Vagy szemmel látható, mert történetesen egy mobiltelefont formáz meg, az egykor avangárdnak számító képversek mintájára.

„A készülékből egy kahácsoló, krákogó, el-elhaló hangot hallok – ki garantálja, hogy kedves barátom, L., akit egyébként már egy éve nem láttam, még életben van, nem valahonnan a túlvilágról kahácsol bele a telefonba?”

És vannak az úgynevezett problémafelvető versek. „(Apropó: nem megy fejembe, hogy az/ember, a Semiramis-függőkert, a burmai / tízezer templom, a Pena Mesepalota s /Az égő zsiráf szürrealizmusának / megálmodója a túlvilágot többnyire csak az/ evilág másolataként tudta/tudja elképzelni./ Csoda-e, ha mi, vének immár lángban, / fejünk a tagadott égben, más túlban vagy / legalább végleges végben reménykedünk!)”

Tőzsér Árpád nyolc évvel idősebb Joni Mitchellnél. Ez a 2019–2021 között született verseket tartalmazó kötet legalább akkora fontosságú tett volt a részéről, mint az a bizonyos newporti fellépés. Lám, a legnagyobb szlovákiai magyar költőnek még mindig van mondanivalója számunkra. Érezzük magunkat megtisztelve.

Tőzsér Árpád: Suttogások sötétben, Kortárs Könyvkiadó Budapest, 2021