Finoman peregtek ajkáról a szlovák szavak. Leila, a sorozat nehéz utat megtett, erős és bátor női hőse, aki nálunk remél szebb életet, gyorsan megtanulta a nyelvet. Arabul is ilyen jól beszél?

Arabul egyáltalán nem beszélek.

Hogyhogy?

Ötéves voltam, amikor elváltak a szüleim. A kilencvenes években ismerkedtek meg Prágában. A véletlen sodorta őket egymás mellé. Pontosabban a közös barátaik. Apám Rabatból jött Prágába, matematika–fizika szakra. Mindenképpen Európában akart tanulni. Az itteni világ vonzotta. Azt a fajta szabadságot, amilyet otthon megálmodott, a hazájában hiába kereste. A matematika rendkívül jól ment neki. Országos versenyeket nyert Marokkóban. Amikor megnyílt előtte az út Prága felé, egy percig sem töprengett. Itt akart érvényesülni. De nem sikerült egy vizsgája, és haza kellett volna költöznie.

Minden lehetőséget kimerített?

Bizonyára. Egészségügyi nővér az anyukám. Ő már dolgozott, amikor megismerkedtek.

Hol?

Egy klubban. Közel a kollégiumhoz, ahol apám lakott. Anyám oda járt táncolni. Egymásba szerettek. A döntés anyám kezében volt. Ha elengedi őt, nagy valószínűséggel soha többé nem látják egymást. Ő viszont a kezét nyújtotta felé. Feleségül ment hozzá. Ezzel mentette meg a hazaköltözéstől. Megegyeztek, és összeházasodtak.

Aztán elváltak.

Apámnak lett egy másik családja Csehországban. De a végén mégis visszament Marokkóba, és már jó néhány éve ott él.

Ha visszagondol a gyerekkorára, milyen emlékei vannak róla?

Elég viharos volt az együttélése anyámmal. Ennek ellenére jól váltak el. Nem is ért sokkszerűen, hogy apám elköltözött tőlünk. Lelkileg egyáltalán nem viselt meg. Épp ellenkezőleg. Hirtelen beállt a csend, ami viszont nagyon elbizonytalanított. Megszoktam ugyanis, hogy otthon állandó csatározás van. Éles harc. Erre hirtelen egyedül maradtunk anyámmal. Furcsa volt a nyugalom. Számomra addig teljesen ismeretlen helyzet.

De ha a szülők a válás után sem fordultak el egymástól…

… a kapcsolat tiszta maradt. Sok időt töltöttem apámmal. Az az időszak ellenben, amit anyámmal éltem meg, egészen más volt. Összehasonlíthatatlanul más. Apám ugyanis nem ismer korlátokat. Nem azt akarom mondani, hogy őrült fazon, inkább szabadon gondolkodó. Anyám életét ugyan gyakran megnehezítette ezzel, számomra viszont imponáló volt. Én még azt is élveztem, hogy soha nem tudtam, hova visz, merre megyünk, és ott majd mi történik velünk.

Sokszor találtam magam olyan helyzetben, amilyet addig nem ismertem. Egyetlen példát említek: apám szereti a gyors autókat, vagyis a száguldást. Öt-hat évesen, anélkül hogy a biztonsági övet rám csatolta volna, ott álltam mellette, a nyakába kapaszkodva az első két ülés között, miközben ő majdnem kétszázzal hajtott. Nem izgult. Egyáltalán nem volt benne félelemérzet.

Hozzá képest az édesanyja?

Mindent százszor átgondol. Óvott. Vigyázott rám. Mint mindenkire maga körül. Két ilyen egymástól merőben eltérő jellem, vérmérséklet…! Azt mondják, egy gyerek számára trauma a szülők válása. Az én esetemben ez nem így volt. Szerintem az traumatizálja a gyereket, ha nem klappol a szülők kapcsolata. Az én szüleim azonban abban is különböztek másoktól, hogy ők soha semmi rosszat nem mondtak egymásról. Anyukámtól, érezhetett bármit a lelke mélyén, mást sem hallottam, mint azt: „Ő a te édesapád!” Vagy: „Más édesapád nem lesz.” Apám is hasonlóképpen beszélt az édesanyámról. Ezen a téren nyerő voltam.

Csak nem tanult meg arabul.

Apám kitűnően beszél csehül. Annyi időt nem töltöttünk együtt, hogy elsajátíthattam volna az ő nyelvét. Ha együtt voltunk, csehül társalogtunk. Semmi nem motiválta őt abban, hogy arabul vagy franciául megtanítson. Úgy gondolta, franciául majd megtanulok az iskolában. Anyámnak meg nem jutott eszébe figyelmeztetni őt, hogy arabul beszéljen hozzám. Pedig biztos, hogy úgy gyorsabban megtanultam volna, mint tankönyvekből.

Tíz-tizenöt évesen megütötte a fülét édesapja arab akcentusa?

A kiejtésében semmi különöst nem éreztem. Inkább abban, hogy milyen szavakat használ. A szókincsében. Ahogy kifejezte magát. Nem az arab dialektus járta át a mondatait, hanem a világlátása. Évente legfeljebb egyszer villan át az agyamon, hogy milyen kár, hogy nem tudok arabul. Guatemalai a nevelőapám. Ő spanyolul beszél hozzám. Azt elég jól megtanultam. Most inkább a spanyolban szeretném tökéletesíteni magam. De az arabot sem eresztem el. Négy éve, a Covid előtt jártam apámnál, Marokkóban.

Az arcvonásaiból aligha olvasták ki az ottaniak, hogy cseh lány. Prágában sejtik, hogy félvér?

Nem igazán.

Marokkóban hogyan éli meg a másságát?

Nem vagyok hajlandó kendőt viselni.

Lázad?

Inkább azt mondom: képtelen vagyok alkalmazkodni az ezeréves hagyományokhoz. Beülök a kávézóba, rágyújtok egy cigire. Nem direkt csinálom, hanem mert így természetes számomra. Kávéházba nem megyek sállal a fejemen.

Mivel külföldi, ezt nem is kérheti számon öntől senki.

Én is így érzem. Vagy azt hiszik rólam, hogy helybeli prosti vagyok, vagy azt, hogy idegen. De megállnak fölötte. Ezek azok a pillanatok, amikor nem érzem oda tartozónak magam. Nincs bennem az, hogy Istenem, vagy Allahom, megjöttem, itthon vagyok.

Nem ott nőttem fel, nem tartozom közéjük. Vannak viszont helyzetek, amikor a nagynénémmel vagy az unokanővéremmel a fürdőbe megyünk. Igen, a hammám! Ott mindig önmagam lehetek. Jobban, mint bárhol másutt. Ott minden nő mezítelen, egymást mosdatják, és az olyan természetes számomra. Csehországban ilyet vagy ehhez hasonlót soha nem élek meg. Felszabadító érzés.

Braňo Mišík, a Vallomás rendezője hogyan találta meg Leila szerepére?

Kisebb szerepben látott egy cseh sorozatban. Drámaművészeti gimnáziumot végeztem Prágában. Színészkonzervatóriumot. A színművészeti főiskola helyett aztán a pszichológiát választottam. Úgy gondoltam, jobb, ha van egy másik szakma is a kezemben. Ha én kellek egy filmrendezőnek, szívesen megyek, de akármilyen szerepre nem. Braňo válogatásra hívott Pozsonyba, de vissza Prágába már úgy utaztam, hogy tudtam, Leila én leszek.

Volt már ennél fontosabb szerepe?

Nem.

Látták már a csehek ebben a sorozatban?

Még nem. De látni fognak. Édesanyám az interneten követte a sorozatot. Minden vasárnap este ott ültünk a képernyő előtt. El nem mozdultunk volna otthonról, amikor a szlovák csatornán adták.

Hogyan élte meg a forgatást? Érzett valamiféle lelki közösséget Leilával?

Nagyon tanulságos volt megélni mindazt, ami vele történt. Menekül a szíriai háború elől, karjai közt egy gyermek, megy az ismeretlenbe, ahol majd mindenért keményen meg kell küzdenie.

A temperamentuma, az életfelfogása, a gondolkodása kapóra jöhetett a figura megformálásához.

A kettős énem. Igen. Éreztem, hogy más a vérmérsékletem, mint a körülöttem levők többségének. Háromszor jártam Marokkóban, apám hazájában. Kétszer gyerekként, egyszer felnőttként. Néha úgy érzem, két ember lakozik bennem.

Azért mondom, hogy jól jött a mássága a szerephez.

A saját kendőmmel álltam kamera elé a castingon. Komfortosan akartam érezni magam. Biztonságban. Mondták is a kosztümösök, hogy azzal próbáljak. Tetszett nekik. Látták, hogy erősen hozzám tartozik. Hogy emlékek, élmények kötnek hozzá. Az arab nők kimondottan kötődnek a kendőjükhöz. Megszokják, természetesen viselik, a „partnerükként” kezelik. Nekem fontos volt, hogy a sajátomat hordhassam.

A legintimebb jeleneteket Alexander Bártával élte meg.

Sokat segített. Remek partner volt. Sem ideges, sem túlontúl szemérmes nem voltam mellette. A csóknál sem. A menekülttémára pedig nagyon vigyáztam a felvételek során. Nem akartam, hogy Leila egy kicsit is számítónak tűnjön, mert egyáltalán nem az. A földi pokol elől menekül. Jobb életre vágyik. Azért fog küzdeni emberi körülmények között.

A pszichológia, gondolom, nagyban segíti a színészetben.

Azért is választottam ezt a szakot, mert nem tetszett, ahogy sok helyen a gyerekeket nevelik, formálják. Segíteni szeretnék a nehéz eseteken. Abban az általános iskolában, ahol állást kaptam, megértők velem. Ha filmszerepet kapok, akár egy hónapra is elengednek, szabaddá tehetem magam. A Vallomásnál is minden szerencsésen alakult. Sokat forgattunk a nyári szünetben, így kevesebbet hiányoztam az új iskolai évben.

Hány diákkal van mostanság szorosabb kapcsolatban?

Tizenöttel.

Ennyinél van komoly probléma?

Van, hogy egy egész osztálynak tartok előadást.

De ha égetőbb gond adódik, négyszemközt beszélgetnek?

Igen. Az a fontos, hogy a gyerek ki tudja önteni a szívét.

Megviselik a nehéz esetek?

A fájó történetek? Igen. Azokat sokáig hordozom magamban. Van most egy diákom, akinél egyáltalán nem adottak a feltételek ahhoz, hogy egészségesen fejlődhessen. Intézetbe fog menni. Nincs más útja. Ez engem is mélyen megérint.

Akad olyan is nyilván, aki képtelen beállni a sorba.

Speciális esetek? Sok minden nehezítheti a dolgukat. A xenofóbia, a dezinformáció, a másság kezelése. A politikusok a legveszélyesebbek számunkra. A populista politikusok. Ezért mondom azt, hogy nekem nem mindegy, milyen szerepre hívnak. Azt szeretem, ha nagy a tét. Ha tudom, hogy a játékommal változtathatok a dolgok állásán. Például az előítéleteken. Ha pozitív irányba terelhetem a közfelfogást.