A fenyvesek szinte teljes csendben, szikáran magasodtak. A végtelen pillanatot a társaság morajlása szakította meg. A társaság, amely ugyan alkalmi volt, mégis mérhetetlen fontossággal bírt. Ott volt. Jelen. A saját jelenében. Hallotta a körötte lévő emberek beszélgetését, énekét, háttérben a meg-megroppanó tűz hangját, mégis minden olyan volt, mintha egy szűrőn keresztül érkezett volna. Nem az volt a lényeg, hogy mit mondtak, hanem maga a jelen, a pillanat. Azt próbálta élni, és megélni. Jelen lenni a saját jelenével. Átérezni zsigereiben a pillanatot, hagyni, hogy szétáradjon a testében, s az érzésnek hatására mosolyra derüljön a szája. Valójában a lelke mosolygott. A szeme csak gyűjtötte az információt, a képeket, a történéseket, a boldog és kifejező embereket, akik mindannyian élték a maguk kis csodáját ezen a lankák közti estén.

Élte és megélte a pillanatot, és raktározta. Későbbi, koszos időkre, akkorra, amikor szüksége lesz a lélektankjának feltöltésére, amikor a derű helyett ború köszönt be. Tudta ugyanis, hogy amikor a léleknek tankja kiürül, valahonnan fel kell tudni tölteni. Éppen ezért kell a jelent élni és megélni, hogy a későbbi szűkös időkben legyen mihez nyúlni.

Akkor, amikor megbizonyosodd róla, hogy a szíve túlcsordult a megéléssel, a szeretettel, leengedte a szűrőt, s a saját jelenéből visszatért a valódi jelenbe, oda a lankák közé, az alkalmi társasághoz, amely mérhetetlen fontossággal bírt.

Ambrózai Zsuzsanna, Ember_kép