Sorozatunk negyedik részéből kiderül, miért nem javallott tévé elé ültetni a gyerekeket, milyen hatással van az internet az agyunkra, mit jelent a digitális demencia, és mit kell tennünk, ha meg akarjuk őrizni szellemi frissességünket.

*

Nicholas Carr amerikai írónak van egy remek könyve: Hogyan változtatja meg agyunkat az internet? Alcíme: A sekélyesek kora. Ebben arról ír, hogy a digitális forradalom súlyos neurológiai következményekkel járt: agyunk átalakult, összpontosító képességünk romlott, memóriánk elsorvadt.

Elfelejtettünk olvasni?

Az emberek többsége – nem csak a fiatalok – napi több órát tölt a világhálón. Az internet látszólag ingyenes hozzáférést biztosít az információkhoz, ezért a lehetőségért azonban súlyos árat fizetünk. Lemondunk a szellemi autonómiánkról. Minél többet használjuk ugyanis az internetet, annál inkább ki vagyunk neki szolgáltatva.

Neurobiológiai kísérletek igazolják, hogy a világháló ingergazdagsága megakadályozza az elmélyült és kreatív gondolkodást.

Kevesebbet olvasunk? Nem, sőt: nagyon is sokat. De szinte mindent csak képernyőről. SMS, cset-üzenet, Facebook-hírfolyam, ilyen-olyan online cikkek. Sokat olvasunk, de nem elmélyülten. Az odafigyelő olvasáshoz egyre nagyobb erőkifejtésre van szükségünk.

A könyvekbe bele lehetett merülni. Ez adta a varázsukat: a külvilágot kizárva elmélyedtünk bennük, s a fókuszált figyelemnek köszönhetően sokat tanultunk belőlük. Egy regényt olvasva olyan intenzíven éltük át a cselekményt, mintha velünk történt volna meg. A digitális korban már csak átfutjuk a szöveget. Átgörgetjük.

Fekete vagy fehér?

Az emberi agy folyamatosan változik, s az utóbbi években úgy lett kondicionálva az okoseszközök által, hogy már nem balról jobbra és fentről lefelé olvasunk, hanem össze-vissza: a tekintetünk ide-oda ugrál a képernyőn, folyamatosan kulcsszavakat és hivatkozásokat keresünk.

A digitális bennszülöttek – akik az okoseszközök világába születtek bele, s nincsenek emlékeik az internet előtti korról – egyre nehezebben olvasnak könyveket, egy-két oldal után elkalandozik a figyelmük, elveszítik a fonalat, türelmetlenek lesznek. S nemcsak az olvasáshoz nincs türelmük, hanem a vélemények hosszú, árnyalt kifejtéséhez sem. Egyáltalán: az árnyalatokhoz. Ami nem fekete, az fehér – slussz, passz! Nincs idő a részletekre. A digitális világ jellemzője a gyorsaság és az azonnaliság, mindent itt és most akarunk: választ, megoldást, szórakozást, élvezetet, ételt. Ez a gyorséttermek kora. Fast Food, Fast Life, Fast Cancer – ahogy egy könyv címe mondja. Gyors étel, gyors élet, gyors rák.

Az már föl sem tűnik, hogy mindenre az okostelefonunkat használjuk. Ez a térképünk, az óránk, a zenelejátszónk, a számológépünk, a telefonunk, a jegyzetfüzetünk, a könyvtárunk, a naptárunk, az ébresztőóránk, a fényképezőgépünk, a rádiónk és a televíziónk is egyben. De bármelyik funkciót választjuk is, végig egy kis képernyőt, a telefonunk kijelzőjét nézzük.

Szétszóródó figyelem

A papír alapú könyv előnye, hogy nem merül le az akkumulátora, nem kell bedugni a konnektorba, az olvasás élménye kellemesebb, a könyvnek van illata, oldalai tapinthatók, jegyzetelhetünk a lapszélre, és kivihetjük a strandra is.

A monitor előnye, hogy nem kell nagy tételben festékre vagy papírra költeni, nincs remittenda (fölös példány), működnek a keresőfunkciók. Ha valakinek rossz a szeme, megnövelheti a betűméretet, s a tárolás szempontjából sem mindegy, hogy több száz könyv is elfér a „zsebünkben”.

Csakhogy a monitor bámulása fiziológiai értelemben is más folyamat, mint egy könyv olvasása. A papírról a képernyőre való átállással ugyanis megváltozott az összpontosító képességünk is. Ha online olvasunk egy cikket, akkor beágyazott videókat, más tartalmakra való utalásokat és reklámokat látunk közben, új és új hivatkozásokat, amelyek olvasás közben folyamatosan arra ösztönöznek, hogy kóstoljunk bele valami másba.

Nem tudatosítjuk, de ahányszor egy szöveg olvasása közben valamilyen felkínált tartalommal találkozunk – legyen az link, kép vagy videó –, egy pillanatra mindig megtorpanunk, és el kell döntenünk, rákattintunk-e arra a bizonyos linkre (képre, videóra), vagy sem. Az agyunk olyan gyorsan reagál ilyenkor (az érdem a prefrontális agykéregé), hogy ez a hezitálás gyakorlatilag észrevehetetlen – de neurobiológiai értelemben nagyon is létezik, és gátolja a tanulást és az elmélyült olvasást.Vizsgálatok bizonyítják azt is, hogy aki lineárisan olvas, az többet megért, többre emlékszik és többet megtanul az olvasottakból, mint az, aki linkekkel teletűzdelt szöveget olvas a képernyőn.

Egy korszak vége

Ahogy annak idején a térképek elterjedése megváltoztatta a világról alkotott képünket, éppilyen hatással van ránk az internet elterjedése is. A lineáris gondolkodásmódot a hálózati gondolkodásmód váltja föl, s már nem a könyvek, az újságok és a tévéműsorok a tudás letéteményesei, hanem a digitális tartalmak.

Nicholas Carr szerint ez fordulópont az emberiség történetében. Úgy tűnik, a tömeges könyvolvasás korszaka csupán egy rövid, néhány száz éves kitérő volt, s most visszatérőben van a törzsi gondolkodás és az ahhoz tartozó megnyilatkozási forma, a fecsegés (online megfelelője a csetelés).

Persze, vannak magazinok – ilyen a Vasárnap is –, amelyek igyekeznek megőrizni valamit a régi világból, s megpróbálják kiaknázni például a képek adta lehetőségeket (a nyomtatott sajtóban ugyanis jobban érvényesülnek a fotók, mint a telefon kijelzőjén), a folyamat azonban visszafordíthatatlan.

A Google csapdájában

S mi a helyzet az áthuzalozott emberi aggyal? Ha ismeretlen helyre autózunk, nem próbálunk meg tájékozódni, hiszen csak beütjük a címet, és a GPS odavezet bennünket. Csakhogy akkor már nem mi navigálunk, hanem bennünket navigálnak. Tájékozódó képességünk egyre romlik. Olyan ez, mint amikor lépcsőzés helyett lifttel utazunk. Kényelmesebb is, gyorsabb is. Az izmok azonban elsatnyulnak. Ugyanez érvényes az agyra is: ha nincs edzésben, akkor a megfelelő idegpályák gyöngülnek. Ha a memóriát nem trenírozzuk, akkor ellustul, leépül. Hány telefonszámot tudunk még fejből?

A tudás megszerzése is leegyszerűsödött: aki valamilyen információra kíváncsi, kiguglizza. Ennek azonban alapfeltétele, hogy biztosítva legyen az állandó internethozzáférés. Most rendelkezésünkre áll, viszonylag olcsó is, de ki garantálja, hogy ez mindig így lesz?

A Google hegemóniára törekszik az információk tárolása terén, egyúttal pedig abban érdekelt, hogy állandóan online legyünk, minden kérdésünkkel hozzá forduljunk, és lemondjunk a memóriánkról. De abban a pillanatban, ahogy megszűnik az internethozzáférésünk, vagy a Google fizetőssé teszi a szolgáltatásait (egy részük már most is az), ott állunk majd elveszve, B terv nélkül.

Képzeljük el, hogyan nézne ki a világ, ha mindenki csak a Google-ra hagyatkozna. Elmondjuk az orvosunknak, hogy fáj a mellkasunk, mutatjuk a helyet, ahol a szúrást érezzük. Az orvos tanácstalanul ránk néz, majd beírja a Google-keresőbe, hogy „mellkasi fájdalom”, és a felkínált százezer találatból megnyitja azt, amelyet a Google algoritmusa a lista elejére sorolt (talán azért, mert fizetett hirdetés).

Amikor 2012-ben egy washingtoni kutatóintézet megszólított ezer számítástechnikai szakembert azzal a kérdéssel, hogy az internet tíz éven belül hogyan változtatja meg a felhasználók szellemi képességeit, a megkérdezettek 55%-a optimista volt. Azt mondták, a digitális bennszülöttek gyorsabban oldanak majd meg feladatokat, effektívebben fogják használni az információkat. Utóbb kiderült, hogy ezt csak a remény mondatta velük, tudományos megalapozottsága nem volt.

Digitális demencia

Néhányan viszont már akkor is úgy gondolták, a digitális forradalom következményei katasztrofálisak lehetnek: függőkké válunk az internettől, nélküle létezni sem tudunk majd. Nagyjából ez a forgatókönyv valósult meg.

Ehhez képest az iskolák szinte versenyeznek abban, hogy ki tud több laptopot és érintőképernyőt beszerezni. A szülők pedig örülnek, ha gyerekeik ilyen „modern” iskolába járhatnak. Pedig nem kellene örülniük. Manfred Spitzer német pszichiáter és neurobiológus ugyanis a Digitális demencia című könyvében meggyőzően érvel amellett, hogy a tabletek, laptopok, érintőképernyők nem segítik, hanem éppen ellenkezőleg: gátolják a gyerekeket a tanulásban.

Ha arra neveljük őket, hogy az online térben mindenre megtalálják a választ, akkor a tudás az ő esetükben már nem az információk birtoklását és azok megfelelő használatát jelenti majd, hanem csak az információk tárhelyének a megfelelő használatát. Erre írta Nicholas Carr azt, hogy a sekélyesek kora jön. Ezek a gyerekek úgy gondolják majd, minek erőltessék meg az agyukat, ha a Google úgyis mindig kéznél van. S ha egyszer csak nem lesz kéznél?

Emlékszünk a pedoszkópra?

Ma a digitalizáció a trend. Az a modern, aki digitális eszközöket használ. Spitzer szerint azonban könnyen úgy járhatunk, mint a pedoszkóppal. Emlékeznek még rá? Minden jobb cipőboltban ott volt, röntgensugárral fényképezte a cipőbe bújtatott lábat. A gyerekek imádták. Aztán amikor kiderült, hogy a sugárzás mértéke ijesztően magas, a pedoszkópokat szép csendben bevonták a forgalomból.

Most az derült ki, hogy a digitális eszközök – azon túl, hogy felületessé tesznek bennünket, elvonják a figyelmünket és elsorvasztják a memóriánkat – függőséget okoznak, amelynek idővel éppen olyan súlyos mellékhatásai lehetnek, mint a kábítószerfüggőségnek. Erre mondják a pszichológusok, hogy okostelefont venni a kisgyermekünknek olyan, mintha kokaint vennénk neki.

Mégsem történik semmi. Miért? Mert túl erős iparág épült rá.

Pedig amikor az alkoholról vagy a dohánytermékekről kiderült, hogy károsak a szervezetre, akkor az állam megpróbálta megnehezíteni a hozzáférést, magasabb adót vetettek ki rájuk, csak 18 éven felüliek vásárolhatták, reklámjaikat pedig betiltották.

Spitzer szerint valami hasonlót kellene elérni a digitális eszközök terén is. Hogy legalább az iskoláskorú gyermekeket megóvjuk tőlük, azt a korosztályt, amelyiknél a legkönnyebben alakul ki a függőség. Leírtuk már: nem véletlen, hogy a nagy technológiai cégek vezetői nem engedélyezik gyermekeiknek az okoseszközök használatát, mert pontosan tudják, milyen kockázatai vannak.

Sötét pincében

Nem lehet megkerülni a szülők felelősségét sem. A gyerekek ugyanis a szülőket utánozzák. Ha azt látják, hogy a felnőttek lépten-nyomon a telefonjukat bámulják, azt tartják követendőnek. Ez lesz a minta.

Sok szülő ráadásul elektromos bébiszitterként használja a tévét. Leülteti elé a gyereket, aki mozdulatlanul mered a képernyőre (naná, hiszen a mesék szupergyorsak, a monitor vibrál), a szülőnek pedig nyugta van, elvégezheti a háztartási teendőket, főzhet, mosogathat, takaríthat, vagy végre magával foglalkozhat a napi rohanás után.

Spitzer szerint azonban a tévé elé ültetett gyerekek éppen annyira gyarapodnak szellemileg, mintha egy sötét pincébe zárnánk őket – semennyire. Az a gyerek, akinek meseolvasás helyett bekapcsolják a tévét, kevesebb szót fog megismerni, szűkebb lesz a szókincse, és nehezebben tudja majd leírni (értelmezni) a világot.

Régimódi? Nem baj!

Persze, a szülők többsége nem olvas ilyen könyveket. Ők a reklámokat látják, és azt gondolják, a videojátékok és a digitális eszközök az ifjúsági kultúra kellékei. Nem akarják, hogy a gyerekeik hátrányba kerüljenek.

Pedig a reklámok általában hazudnak. A tévében hirdetett élelmiszerek többsége például káros az egészségre. Chipsek, csokoládék, édesített joghurtok. Az öt év alatti gyerekek évente több ezer olyan reklámot látnak, amelyben egészségtelen ételek szerepelnek. A gyerekek kritikai érzéke azonban még nem fejlődött ki, nem tudatosítják (igaz, a felnőttek egy része sem), hogy a reklámok fölösleges költekezésre, falánkságra és mohóságra nevelnek bennünket.

Kísérleti állatokra hasonlítunk, írja Spitzer. Mi vagyunk a patkány a ketrecben. Otthon ülünk a négy fal között, keveset mozgunk, azt esszük, amit a szupermarket akciós áron elénk tesz, nem sportolunk, kevés emberrel találkozunk, a közösségi média algoritmusai pedig folyamatosan próbálgatják, milyen ingerek hatnak ránk.

Kétségtelen, hogy a digitális eszközök megkönnyítik a mindennapokat, szórakozási lehetőséget nyújtanak, s az élet számtalan területén hasznosíthatók. De tudatosítanunk kell azt is, hogy használatuk milyen veszélyeket rejt magában.

Manfred Spitzer azt javasolja, ha önálló, autonóm személyiségek szeretnénk lenni, akkor kapcsoljuk ki a tévét és a laptopot, és tegyük el az okostelefonunkat. Lehet, hogy régimódiak leszünk, de egy biztos: nyugodtabbak és boldogabbak is.

Bevezetés a 21. századba című sorozatunk további cikkei:

– Isten hozott a totális kontroll világában! Megfigyelés és magánszféra a digitális korban

– A nagy Facebook-csapda. Hogyan építik le a közösségi oldalak a demokráciát?

– Függőségünk története. Hogyan lettünk az okostelefon rabjai?