Háromezer gyerek váltotta egymást a válogatáson. Olvasztó Imre mezítláb lépett be a stúdióba, mint annak idején Soós Imre a főiskolai felvételire. És akárcsak utána, a mezítláb jött kisfiú után is ott maradt a lába nyoma a padlón. Élete első nagy sikerélménye volt, hogy rá osztották Regős Bendegúz szerepét. Lovagolni ugyan nem szeretett, mert szőrén kellett megülnie a lovat, és ahogy ő mondta: kikezdte a pöndörőjét. A filmbeli anyjától kapott sallért is szívesen elkerülte volna, hogy az ajka se érjen a tányér karimájához. Azért sem lelkesedett, hogy be kellett gázolnia a mocsaras vízbe. A forgatás helyszínét elözönlötték ugyanis a közelben lakó bámészkodók. Előttük kellett volna levetnie a nadrágját. Naná, hogy nem vetette le! Olvasztó Imre önérzetes és öntörvényű gyerek volt. Fogta magát, és elindult hazafelé a mezőn. Ne hozzák őt ilyen helyzetbe, gondolta. Szó nélkül otthagyta a stábot.

Regős Bendegúz a jég hátán is megélő parasztgyerek volt. Lókupecnek adta az anyja, aztán tehénpásztor lett belőle. De mindenekelőtt az egyenlőség barátja. Az igazságtalanságot nem viselte el.

„Fővilágosodott gyerek vagyok!„

 – közölte ellentmondást nem tűrő hangon. A falusi környezet, a legelő, a világvégi bakterház, a kukoricaföld nem állt távol tőle. Nem volt ember a környezetében, aki képes lett volna túljárni az eszén. Az ő nyakát nem tekerhette ki senki, még akkor sem, ha átkozott kis zsiványnak hitte.Olvasztó Imrét az Isten is erre a szerepre teremtette. Egyenrangú partnerévé tudott válni minden nagy nevű játszótársának. A Patás lókupecet alakító Haumann Péternek. A csipagyáros baktert megformáló Koltai Róbertnek. A szénaboglyában „megforgatott” Csámpás Rozinak, akit Pécsi Ildikó játszott. Szilágyi István piócás emberének. A büdös banyát alakító Horváth Terinek. Csákányi László Buga Jóskájának, Zách János szemetesének, Bánhidi László Konc bácsijának és nem utolsósorban Molnár Piroskának, aki szülőanyjaként állt mellette a filmben.

A forgatást pár hetes szórakozásnak tekintette. Eszébe sem jutott, hogy a színészetre alapozza a jövőjét. Az Indul a bakterház után feltűnt még néhány tévéfilmben, de minden alkalommal csak hosszú rábeszélés után vállalta a szerepet. Mással akarta megkeresni a kenyerét. Nyomdaipari szakmunkás lett, a madi nyomda megbecsült dolgozója. Reklámanyagokat, különböző kiadványokat készített, óriásplakátok és névjegykártyák kerültek ki a keze alól.

Két feleségétől három gyermeke született. Amikor a második felesége is válni akart tőle, végérvényesen elveszítette a családjába vetett hitét s életkedvét. Mély depressziójából nem tudta kirángatni senki. Feldúlt lelkiállapotban hajtott el otthonról. Hosszú keresés után a házához közeli erdőben találták meg, ahol önkezével vetett véget életének. Felakasztotta magát. Negyvenhat évesen.

Mindent, amit csinált, komolyan vett. Megvesztegetni soha semmivel nem lehetett. Ha elhatározott valamit, annak a végére is járt. Az erdőbe is egyenes úton ment.

Molnár Piroska

„Pályám során több filmben volt gyerek a közvetlen partnerem. Az Árvácskában Czinkóczi Zsuzsi. Kint volt ő is Karlovy Varyban, a fesztiválon. Csináltattak neki ruhát az ottani bemutatóra. Mondtam neki, hogy Zsuzsika, milyen szép a ruhád! Ez semmi, felelte, látná a kíkfestőt! Aztán felnőtt, és folytatta a saját kis életét. Külön kell választani a szakmát folytató embert és a gyerekszínészt. A gyerek saját magát adja, de felnőttkorában, ha játszik, színésszé kell válnia, és százféle karaktert kell magára vennie. Ami egy gyerekszínésznek nem biztos, hogy megy. Arra később ébred rá az ember, hogy egy színészben mindenféle emberi vonatkozásnak meg kell lenni, és azt mindet meg is kell tudni jeleníteni. Czinkóczi Zsuzsi a szívem közepében lakik. Sára Sándor volt az Árvácska operatőre, akkor jött divatba a dolly, ami a felvevőgép emelőszerkezete. Illés György feleségéről kapta a nevét. Ma már egyre kisebb a dolly, de akkor még nagyon magas volt. Nézte a kis Czinkóczi, hogy Sára Sándor ott ül fent, a magasban. Előtte beszélgettek. Sára Sándor mondta Zsuzsinak, hogy nem lehet könnyű neki Csöre szerepét játszani. Hát magának sincs könnyű dolga, mondta Zsuzsi, mert látta, ahogy Sárát emelték fel a magasba.

A nagy füzetben, Szász János filmjében, ikerfiúkkal játszottam. Gyémánt Lászlóval és Gyémánt Andrással. Gyerekszínészeket is kipróbált a rendező. Egyikük sem felelt meg az elvárásainak. Mindegyikük a saját elképzelését gyártotta, mindentől függetlenül. A Gyémánt gyerekeket, akik teljesen civilek voltak, és korábban még egyszer sem álltak kamera előtt, sajátos módszerrel hoztam helyzetbe. Úgy tettem, mintha az életben is olyan szigorú, kőszívű asszony lennék, mint a kamera előtt. Olyan népmesébe illő, gonosz boszorkány. Nem árulhattam el, hogy a szerep nem én vagyok. Csak amikor véget ért a forgatás, akkor ölelhettem őket először magamhoz, hogy na, gyerekek, tudjátok meg, hogy én Molnár Piroska vagyok, és nem a filmbeli nagymamátok. Addig a legapróbb jelét sem adhattam annak, hogy magánemberként milyen távol áll tőlem a figura. Különben más viszonyba kerültünk volna, amivel csak nehezítem a dolgukat. Lelkileg ez nekem elég megerőltető volt, ők viszont csak így tudtak a szerepüknek megfelelően létezni a kamera előtt.

Imre édes kis gazfickó volt. Számomra felejthetetlen élmény. Sokáig nem találkoztam a kész filmmel, pedig már mindenki arról beszélt körülöttem. Először a barátaim által elküldött részleteket láttam, majd amikor elejétől végéig megnéztem a filmet, teljesen lenyűgözött.

Emlékszem, hajnalban vittek ki a forgatás helyszínére. Ott mutatták be a gyereket, hogy ő lesz a fiam. Varázslatos volt. Szabad. Teljesen önmaga. De ami legalább ennyire fontos: azt csinálta, amit kértek tőle. Ő maga volt Bendegúz. Nem akarom belemagyarázni, de ha visszaemlékszem rá, benne volt a későbbi évek tragédiája. Misztikus leszek: nem maradhatott a földön ez a gyerek, olyan volt. Nekünk egy elvarázsolt fiú, aki később, már felnőttkorában, nem tudott helyet fogni a földön.

És volt az a pofon! Amikor azt mondom neki, hogy hányszor kértelek, javulj meg, fiam, Bendegúz, mert előbb-utóbb elvisz az ördög. Erre odabökte, hogy:

Hiszen javulnék én, anyám, de nem megy az könnyen faluhelyen!

Természetesen nem volt az akkora tasli, mint amekkorának a filmben látszik. Nem harapott a gyerek a tányér szélébe. Tudta, hogy nem szabad elkapnia a fejét. El kellett találnom a ritmust, hogy ne sejtse meg, mikor csapok a fejére. Nagyon résen kellett lennem, hogy ne vegye észre a megelőző mozdulatot, hogy a legmegfelelőbb pillanatban csattanjon az ütés, és egészen váratlanul érje. Megoldottuk. Nem vicsorgott rám, inkább csak tudomásul vette, hogy kapott egyet, s ennek most így kellett lennie. Borzasztó volt, amikor meghallottam, hogy mi történt vele. Valósággal belém égett a gyerek képe.”

Koltai Róbert

„Ösztönös tehetség volt ő is, mint Jackie Coogan A kölyökben. Nem tudom máshoz hasonlítani. Végig, ahogy vele játszottam, az volt az érzésem, hogy ilyen nincs, ez hihetetlen. Ma sem tudok betelni vele, ha nézem a filmet.

Megelőzte őt a híre. Hallottam, hogy úgy rúgta fenéken a rendezőt, hogy az majdnem hasra esett. Vagány, rettenetesen vásott kölyök, mondták róla a próbafelvétel után.

Segítségre, istápolásra egyáltalán nem szorult. Erős egyéniség volt.

Én véletlenül keveredtem ebbe a filmbe. Eredetileg drága kollégánk, a hirtelen megbetegedett Bencze Ferenc játszotta volna a szerepet, de pár nappal a forgatás megkezdése előtt, amikor gyanútlanul pihentem a Nemzeti Színház balatoni üdülőjében, egyszer csak megérkezett egy fekete Volga, kikászálódott belőle Mihályfy Sándor, a film rendezője, és csak annyit mondott: Készülj, te leszel a bakter! De itt a család, ellenkeztem. Majd megbeszélem velük, közölte határozottan. Az újságokból tudtam, hogy nemsokára kezdi a forgatást, már lehetett olvasni róla. Megkaptam a forgatókönyvet, és másnap reggel már vitt is a kocsi. Részemről ezzel vége is volt a nyaralásnak, amit a családom nehezen vett tudomásul. Évekig nem voltunk nyaralni, eljutottunk végre Siófokra, és onnan is elvittek. Megvolt a magam gondja, így nem a filmbeli gyerekre fókuszáltam elsősorban. Ami viszont ezután történt, az már a munka gyümölcse volt. Az óriási siker.

Tudtuk, hogy a gyerek intézetben élt, majd vidéki nevelőszülőknél. Mihályfy elmesélte, mielőtt megérkezett a fiú. Azt is, hogy mi játszódott le a próbafelvételen. Hogy megkérte a szerepre esélyes gyerkőcöket, billentsék őt fenéken. Mindenki ódzkodott, inkább lábbal való simogatást produkált, mint seggbe rúgást. Erre odapattant Imre, és jó nagyot rúgott a rendező alfelébe. Ezzel el is dőlt minden. Már csak mezítláb kellett futnia a tarlón, ami egyáltalán nem okozott gondot neki. Meg is kapta azonnal a szerepet. Akkor persze még senki sem sejtette, milyen csodálatos lesz a filmben. A tájszólása is…! Minden mellette szólt.

Életem egyik legnagyobb partnere volt. Nem játszotta, amit csinált, hanem az volt, akit játszott. Megrendítően hiteles minden jelenetben.

Tizenhárom éves volt. Árva gyerek. Az igazgatója volt a nevelője, ő egyengette az útját az életben. De a forgatásra mindig egyedül jött. Hozták-vitték.

Amit aztán velem művelt! Nagyjelenet volt az, amire készülni kellett, hogy rendben, időben lemenjen. Nem volt még egy nap a forgatásra, a bakterháznak pedig össze kellett dőlnie. Nem szúrhattunk el semmit. Ezt aznap fel kellett venni, különben nagy baj van. Délután rendes próbát tartottunk, és rögtön utána, este fel is vettük a jelenetet. A rendező mindenről gondoskodott. Minden helyzetet megoldottunk, hogy semmit ne kelljen megismételni. Tudtuk, kinek merre kell rohannia, amikor összedől a bakterház. Mi, színészek megegyeztünk, hogy nem odavágjuk egymáshoz a gombócot, hanem finom ívben repítjük, mert olyan kemény volt, mintha kőből lett volna. És rengeteg volt belőle. Lefagyasztva.

Imre elbújt az asztal alá, felfegyverkezve egy csomó kukoricagombóccal. Nagy méretű volt mindegyik. Meg is állapodtunk egy általános dobálózásban, és a gyereknek is szabad volt dobnia. De ki gondolta volna, hogy nála egy egész lőszerraktár van? Vagy tizenhat gombócot vett magához. Mi eleve vigyáztunk egymásra, nehogy sérülést okozzunk. Imre mokány, izmos, kemény fiúcska volt. Amikor arra került a sor, előbújt a lövészárokból, és golyózápor helyett gombóczáport zúdított ránk. Engem pontosan megcélzott. A szememet érte találat, és rettenetes fájdalmat éreztem. Elhagyott az önfegyelem, kiszaladtam a házból. De az én menekülésem eredetileg jel volt arra, hogy dőlhet a bakterház. A műszak arra várt, hogy mikor szaladok ki. Én nem is láttam egy ideig, mert tele volt a szemem prézlivel. Szerencsére a rendező megmentette a felvételt. Nem kellett újra felépíteni a házat. Gyorsan orvost hívtak, mert szikrázott a szemem. Féltem, hogy elveszítem a látásomat. Imre durcásan csak annyit mondott, hogy jaj, Robi bácsi, nem tudtam, hogy fájni fog.

Nem haragudtam rá. Komisz, égetni való gyerek volt, de a legnagyobb elismeréssel beszélek róla mindig. Jól kijött a színészekkel. Egyedül Horváth Terikéért nem lelkesedett. A banyáért, a nyanyáért! Annyira átélte a szerepét, hogy szegény Terikének menekülnie kellett előle. Egyszer úgyis megöllek, te büdös banya, riogatta őt. Volt, hogy eltűnt tíz-húsz percekre. Nem láttátok Imrét? – mindenki őt kereste. Aztán észrevettük, hogy Terike sincs sehol. A statiszták közül szólt valaki, hogy ott szaladnak, messze! Imre bottal kergette Terikét. Ilyen rusnya teremtés még a kalendáriumba sincsen! Ezt mondja róla a filmben.

Késő éjjel, vagy inkább hajnalban, amikor már minden elcsendesedett, beültem hátra, a Volgába, borogatással a szememen. Mentünk haza. Már pitymallott, amikor beértünk Soroksárra. Imre akkor is csak annyit mondott, hogy jaj, Robi bácsi, én tényleg nem tudtam, hogy ennyire fájni fog! De nem kért bocsánatot. Évekkel később, amikor megnézett A miniszter félrelép című darabban a József Attila Színházban, már nem egy kamasszal beszéltem az előadás után, hanem egy szomorú, érzékeny felnőttel, aki viszolygott a színészettől. Hiába próbálták terelgetni a főiskola felé, őt az egyáltalán nem érdekelte. Nem akart több lenni, mint aki volt.

Szóba jött, hogy folytatása lesz a filmnek. Össze-összejöttünk ez alkalomból is. De Imrét már a folytatás sem érdekelte. A színházban megkeresett még párszor. Újpesten lakott, nem voltunk messze egymástól.

Nagyon megdöbbentett, hogy végzett magával. Szerette a családját, a gyerekeit. A nyomdában, ahol dolgozott, kedvelték és elismerték. Talán azt nem tudta kiheverni, hogy árva gyerek volt. Az vezethette őt a tragédiához.”