Persze, van(nak) nekünk saját lódító(i)nk is, Háry János például (ki más?), a füllentő obsitos, csodás történetek tehát a mi tájainkon is születnek busásan. Azt viszont, hogy én nem lódítottam, amikor pár hete azt írtam itt rácsodálkozva a világra a rengeteg nyomasztó hír olvasta után, hogy vannak még azért jó hírek is, csak magunknak kell rájuk találnunk, mi sem bizonyítja jobban, mint a rá érkezett utalások. Az első rögtön a megjelenés után.

Van nekünk egy különlegesen nagyvonalú támogatónk, alkalmi szerzőnk, aki nemcsak, hogy ajándékba adja nekünk, Önöknek a szövegeit, hanem még borsos áron elő is fizeti a nyomtatott Vasárnapot. Hogy ez miért különleges, kérdezhetik többen is joggal felkapva a fejüket, akik ugyancsak támogatnak minket írással, előfizetéssel, ajánlással, s akiknek szintén csak a hálánk mindezért. Mert ez az úr, Borka László Oslóban él. És Oslóba viszi neki a posta (jó borsos áron) hetente a mi lapunkat. Nem más ő, mint a Gútán, 1894-ben született költő, író, tanár, lapszerkesztő Borka Géza fia, Mécs László szerzetes költő, lapszerkesztő keresztfia. Nagy tisztesség ez nekünk. Ő írta tehát a Vannak még jó hírek? után, hogy „Csak jó hír nincs, és csak rossz hír sincs. Ezek keverve vannak. Például: Hazajön a férj a munkából. A feleség ezzel fogadja:

– Van egy rossz hírem, és van egy jó. Melyiket akarod először hallani?

– A jót – mondja a férj.

– Van három fiunk. Kettő nem törte el a lábát.

Rossz hír: Az idő nagyon gyorsan telik. Augusztus elejére lejárt a negyedéves előfizetésem.

Jó hír: Nagyon hiányozna a Vasárnap, ezért, Györgyi legyen szíves, szóljon a postának, hogy küldjenek egy faktúrát fél évre. Fél évre! Köszönöm.

Jó hír: Egyikünk se törte el a lábát.”

Hát ezen legalább olyan jót kacagtam, mint a vicces közösségi ismerősöm posztjain, plusz még meg is hatódtam, hálával s szeretettel telt meg a szívem-lelkem tőle. Hát nem úgy van-e, hogy a mérhetetlen borúból, mélabúból magam húztam ki magam a saját hajamnál fogva egy kínomban eleresztett kérdéssel? Mely éli tovább az életét, nem hullott feledésbe, íme:

A minap is történt valami nagyon-nagyon kedves. A hétfői vezetőségi gyűlésre érkezve egy hatalmas csomag várt az asztalomon. A feladó neve már ismert, harmadszor küldi egyre nagyobb dobozban a kincseit. De ha nem írna rá feldót, már akkor is tudnám, hogy tőle jött, mert csomagját édeni illatok lengik körül. Ő az a kedves Olvasónk, aki kertjében termeszti a levendulát, leszedi, szárítja, morzsolja, aztán színes kis zsákocskákat varr, az illóolajos virággal ezeket megtömi, színek szerint dobozba rendezi, becsomagolja, átköti, megcímezi, és elviszi a postára, hogy az ezt meg nekünk hozza el, biztosan nem olcsón, mert a posta már csak ilyen. És mindig van benne egy bájos kísérőlevél, most ez: „Kedves Vasárnap! Vannak még jó hírek? Igen, vannak! Újra itt vagyok az illatos levenduláimmal. Sinka Ilonka néni, 89 éves, Karváról. Üdvözlök mindenkit.” Én meg mosolygok, ülök a szerkesztőségi asztalomnál, rakosgatom a zsákocskákat, közben mintha illatterápián is lennék egyben, már megint telik, töltődik hálával a lelkem, ó, kedves, kedves Sinka Ilonka néni, 89 éves, Karváról, megölelném ismeretlenül is szeretettel.

S miközben jön-megy a hír, mit üzent az orosz, mit találtak az ukránok, mit mondanak a gazdasági szakemberek az inflációról, mit zártak be a magyarok, mit ki se nyitottak a szlovákok, mennyivel drágult már megint a papír (ez konkrétan, amit most Ön, kedves Olvasó a kezében tart), én mégis arra gondolok: igen! Egyikünk se törte el a lábát. Vannak jó hírek. Vannak előfizetők, vannak ajándékaink.

A hűségeseknek.

Hiszen szombaton meg VASÁRNAP mindig többen is jöttek, mint hétköznapokon. Olykor néhányan még helybéliek is lejöttek VASÁRNAP.

Nádas Péter: Rémtörténetek