Ez a tiszteletet parancsoló jubileum jó alkalom felvetni, hogy az emberek manapság, napjaink félrecsúszott világában is miért igénylik a színházat? Hogy miért van rá szükségünk?

Ez jó kérdés. Megdöbbentő volt az a tapasztalat, hogy a járvány két esztendeje alatt a kultúra bizonyult a társadalom leghamarabb nélkülözhető, mostohán kezelt elemének. Mintha mellőzhetők lennénk. Mondván: az élet nélkülük is megy tovább. A színház „elméletileg” már áthelyezhető online formában a virtuális térbe, a műfaj lényege azonban épp a jelenléthez, a fizikai találkozáshoz kötődik. Így érthető, ha a társasági élet újraindulásával sokaktól hallottam én is, hogy nekik hiányzott a színház. Annak életteli valósága és közösségi légköre, ahol a színpadon olyan történetek, értékrendek, sorsok elevenednek meg, amelyek a közönség mindennapjaiban szintén jelen vannak, csak másképpen. És pont ez a nyitja annak, hogy felfedezzük: a színházra szükségünk van! A gazdasági kínok miatt most sok minden megváltozik a színház világában: mintha élesedne a választóvonal a nagyszínpadi látványelőadások, illetve a meghittebb s intimebb tónusú produkciók között.

A Jókai Színház élén az igazgató Gál Tamás és ön magabiztos alkotói kettősnek tűnik. Ám ha mégis, milyen aggályaik vannak?

Az elmúlt két évben különösen nehéz volt, de továbbra sem igazán egyszerű az előre elgondolt csapatmunka és üzemvitel, vagy a közönséggel való kommunikáció tervezhetősége. Számos irányból egyre jöttek/jönnek az újabb meg újabb akadályok. Ha nem is napról napra, de szinte hónapról hónapra, negyedévről negyedévre újra kell gondolni a helyzetünket. Ez az improvizálás, újratervezés rugalmasabbá teszi a társulatot, viszont így bajos a koncepciózus művészi építkezés. Természetesen azért így is születnek szép eredmények, csakhogy jóval nehézkesebben, mert gazdaságilag a túlélésért folytatott harc és a hajsza, sajnos, könnyen bedarálja a békésebb időkben fontosnak tartott értékeket.

A színház társadalmi jelenléte, tekintélye és elfogadottsága attól is függ, mennyire veszi komolyan önmagát. A szép emlékű MATESZ- ról és annak utódjaként a Jókai Színházról kijelenthető, hogy megtalálta a saját útját, megteremtette a saját művészeti arcélét?

Nem. Bár az elmúlt hetven év egyegy szakaszában – többnyire politikai és kormányzati fordulatok nyomán – több kísérlet szólt emellett. Mégsem lehet azt mondani, hogy ez a szándék teljes mértékben megvalósult volna. A MATESZ-korszak első 20-25 évében a kőszínházi feladatokkal megbízott vándortársulat tájoló jellege és az identitásőrző szerepköre dominált. Később, még a rendszerváltás előtt, megjelent az ennek újragondolására, újraértelmezésére törekvő útkeresés. Majd 1989 után eljött a markáns Beke-korszak. A komáromi színház ekkor egy világosan követhető, szakmailag igényes irányba indult el. Ezzel a művészi és a társadalmi tekintélyét is megteremtette. Ez az ígéretes indulás a mečiari éra intendatúrája alatt gyorsan elakadt. Az akkori színházvezetés a színház túléléséért és függetlenségéért küzdött, a színház arculatának kialakítása természetesen ilyen helyzetben háttérbe szorult. A kétezres években folytatódott a profilkeresés, Kiss Péntek József igazgatása alatt, úgy vélem, megtörtént egy paradigma- és egy generációváltás, de az azt követő évtizedekben is folytatódott ez az útkeresés, sőt tulajdonképpen a mai napig tart, hiszen mi is ennek kialakítására törekszünk.

Miben különbözik a mai komáromi színházi miliő az alapítók lelkesedésétől, amikor még az egésznek közös levegője volt?

Alapvetően abban, hogy a színházunk professzionalizálódott. Mind intézményileg, mind művészileg. Szakmailag ezzel sokat nyert, de az úgynevezett hőskor lelkesedése, elszántsága idővel megkopott. Persze, a mai társulatban is bőven tetten érhető a lelkesedés; viszont mindenki joggal várja el, hogy a Jókai Színház anyagilag is, a működési feltételeit tekintve is biztos és rendezett keretek között működjön. Az más kérdés, hogy a színházvezetés – az állandó gazdasági és egyéb gondokkal szembesülve – talán hasonló problémákkal küzd, mint az elődeink akár hetven éve…

És az akkori legendás csapatszellem?

Gondolom, a mai életben, a mostani társadalomban azt az egykori és romantizáló hangulatot nehéz volna itt bárkin is számonkérni. Azóta teljesen megváltozott a világ, rengeteg más inger éri a kollégákat. Egy-egy új próbafolyamat erejéig kiválóan együttműködő kisebb alkotóközösségek állnak össze. Intézményileg ez a feltétlen összetartás azonban ma már kevésbé tapasztalható. De különben sem hiszem, hogy mindig mindenkinek egyet kéne értenie mindennel, vagy egy irányba kéne tartanunk. Ha valaki tényleg profin végzi a dolgát, és olyan módon van jelen az intézmény életében, ahogyan azt a munkája és a reális helyzet megköveteli, akkor nem biztos, hogy a lelkesültség az elsődleges igény. A színházi alkotás folyamatában a szakmai együttműködés hajlandósága és képessége a mérvadó szempont. Azt pedig illik elfogadni és megérteni, hogy mind a társulatban, mind egy-egy produkción belül annyiféle ember annyiféle gonddal meg világnézettel gyűlik egy közösségbe, hogy intézményként a színház ne akarjon uniformizálni. Hanem igyekezzen olyan értékrendet kialakítani és olyan irányt szabni, amelyet a művészi célkitűzéseinek elérése végett eredményesnek tart. Aki ezt az utat egyetértésből, lelkesedésből vagy akár csak puszta profizmusból követni akarja, az haladni is tud rajta; aki pedig más módon gondolkodik és ezen a különbözőségen túltenni sem képes magát, az nyilván lemorzsolódik.

A tovaszállt hetven esztendőt nézve, a komáromi színháznak mikor sikerült kinőni az „anyanyelven haladó szellemű kultúrát viszünk a (cseh)szlovákiai magyar dolgozók széles tömegei közé” sematikus korszakból?

Fokozatosan. Ezek a kérdések mind a társulaton belül, mind a hazai magyar közösségen belül a hetvenes évek vége felé részben átértékelődtek, megváltoztak. Gyöngülő nyomatékkal ugyan, de a rendszerváltásig még jelen volt ez a felhang a MATESZ társadalmi rendeltetésében, de távolról sem akkora intenzitással, mint az ötvenes-hatvanas években. Az ideológiai megbízatást a társadalmi változások írták felül: 1989 után kezdett kialakulni egy új színházi stílus, melyben a színházesztétikai, szakmai szempontok is fontos szerepet kaptak. Ezeknek az előadásoknak már nemcsak anyanyelv- vagy önazonosságtudat-őrző szerepük volt, hanem próbáltak nyíltabb, kritikusabb társadalomkritikát megfogalmazni, s hiszem, hogy ez a szemlélet ugyanolyan fontos, pozitív hatású a közösségre nézve, mint az első évtizedek missziója.

Napjainkban viszont egy polarizált világban, egy frontosodó társadalomban élünk mi, szlovákiai magyarok is. Legyen a színház az a hely, ahol a színpadon a társadalmi feszültségek rezonálnak? Vagy inkább csak szórakozni járjon a publikum a színházba?

Népszerűtlen lesz, amit mondok. Noha pontosan ismerem azt a nézői véleményt, hogy ezekben a nehéz időkben a publikum kikapcsolódásra vágyik, mégis abban hiszek, hogy a színháznak reagálnia kell a fonák társadalmi helyzetekre. Nem tovább mélyítve a polarizálódást, hanem a színházművészet eszköztárával. Igenis elgondolkodtatni, igenis kérdéseket fölvetni, a válaszokat pedig a nézők egyéni gondolatvilágára bízni. A színház hosszabb távon úgy válik hitelessé – és akkor találhatja meg a saját arculatát is –, ha a társadalom kényes kérdéseit is vállalja. Megjegyzem, a hivatásos csehszlovákiai magyar színjátszásra, már a két világháború közötti korszak óta, hagyományként nagyon jellemző a politikamentes tapintat. Én is fontosnak tartom a lojalitást, de az alkotói függetlenségben hiszek. Úgy gondolom hát, nem fontos, hogy a színház ezt a tapintatot az erényének tartsa. Természetesen, legyen a szórakoztatás is érdemleges cél, hiszen kellő művészi szinten mind az, mind a társadalomkritika megfér egymás mellett.

Miért helyesebb, ha a Jókai Színház nem heroizál idillikus nemzetképeket, hanem lélektani megközelítéssel élő társadalmi problémákat visz színpadra?

Mert lényeges szempont, hogy a színpadi alkotás, annak minden elemében, hiteles legyen. Vannak, akik igénylik a heroizálást. Ezzel csupán az a baj, hogy mifelénk a heroizálás egyfajta történelemhamisításba szokott átcsúszni, ami egyik generációt sem segíti. Egy komolyabb problémát, egy traumát, egy zavaró társadalmi szituációt csak úgy lehet földolgozni, ha szembenézünk vele. Hogy az ember őszintén szembesül azzal, felfogja a tények realitását. A színháznak elengedhetetlen feladata megtalálni ezt az igazságot, nem pedig hamis illúziókat kelteni. Az internet világában már amúgy is szinte megfoghatatlan, mi a való és mi az illúzió. Persze, ha vannak, ha lennének hőseink, úgy lényeges dolog, hogy erről elfogulatlanul beszéljünk. Egyébként is azt látom, hogy a mai fiatalok sem igénylik a feltétlen heroizálást. Illúziókba vesző fényesített glóriák helyett ők inkább az élet igazságait keresik.

És most? Ez az „áthajló” kort jelentő hetven év milyen kötelezettségeket ró a Komáromi Jókai Színházra?

Kötelességünk fejet hajtani az alapítók előtt. És éppen a komáromi játékszín, tehát a MATESZ, majd a Jókai Színház korának „áthajlásából” adódóan az szintén kötelessége ennek az évadnak, hogy minden követ mozgásba hozva felmutassa: ez a hetven év honnan hová ível. És az idén tavasszal bemutatott Pál utcai fiúk üzenetével, illetve a legközelebbi premierünk címével egyezően (Periférie – Külváros, a szerző megj.) kötelességünk megmutatni a „perifériát” is. Hogy miénk a grund, és megharcoltunk/ megharcolunk érte. Hogy van legalább egy picike tér, ami a miénk. Ez a Jókai Színházra is érvényes gondolat. Nemcsak fizikailag, földrajzilag, hanem szellemileg is. Elsősorban azonban színházilag!