A szlovákiai magyar színháztörténet egyik legismertebb fejezete a Magyar Területi Színház megalakulása. Nem véletlenül vált kiemelt fejezetté a szlovákiai magyar színházi krónikában, hiszen az 1945 utáni jogfosztottság időszakát követően a csehszlovákiai magyar kisebbség életében az újrakezdést, a kulturális feltámadást jelképezte.

Igaz, nem a Magyar Területi Színház volt az első magyar nyelvű társulat a második világháborút követően. Az Állami Faluszínház magyar tagozata 1950 augusztusában alakult meg és 1959-ig működött, mégsem tölt be jelentős szerepet a szlovákiai magyar közösség kulturális emlékezetében. (Sőt, alig tartják számon, és a színház nevét is sokan sokféleképpen írták le.) Az emlékezetvesztés okát talán abban kell keresni, hogy a társulatnak sem saját, magyar vezetése, sem székhelye nem volt, és a közösség így reagált a túlhangsúlyozott politikai szerepkörre, mely a magyar tagozat munkáját jellemezte.

Szlovákia Kommunista Pártja 1951. október 10-én foglalkozott először a komáromi magyar színház megalakításának kérdésével. A szigorúan titkos címkével ellátott jegyzőkönyv szerint 1952 májusára tervezték a színház megnyitását. Ernest Sýkora oktatási és kulturális megbízott 1952. február 22-ei jelentésében négy pontban foglalja össze a színházalapításhoz szükséges feltételeket: 1. Tehetséges amatőr fiatalokból álló társulat, mely a Magyar Népköztársaság művészeinek segítségével felnevelhető. 2. Egy működő épület (ideiglenesen a járási népművelési kultúrotthont szemelték ki a színház otthonául). 3. Színészlakások. 4. Mindezek megvalósításához szükséges anyagi fedezet.

Emberanyag kerestetik
1952. március 1-jétől a Csemadok szervezésében és a Színházi és Dramaturgiai Tanács felügyeletével elkezdődtek a tehetségkutató vizsgák, melyek egészen szeptemberig elhúzódtak, mert nem találtak megfelelő emberanyagot, sőt, a jelentkezők egy része meg sem jelent a felvételin. Az 1952. június 29-ei nyitrai meghallgatásra negyvenkilencen jelentkeztek, tizenkilencen érkeztek meg, közülük három embert tartott alkalmasnak a bizottság a feladatra. Az első kudarcok miatt kiszélesítették a kört: Pozsonyban, Komáromban és Füleken is tartottak felvételiket, s a működő amatőr csoportokból, valamint a Faluszínház társulatából is „halásztak el” színészeket, akik a jobb körülmények reményében szívesen jöttek Komáromba. (Bugár Béla, Turner Zsigmond, Ferenczy Anna a Faluszínház magyar tagozatától érkezett.)

A megfelelő színházigazgató és rendező kérdése még komolyabb feladatot rótt az illetékesekre. A Csemadok elnökségének jegyzőkönyvei szerint igazgatóként felmerült Nagy Jenő szerkesztő, újságíró neve (valamint dramaturgként Szűcs Béláé), s bár az elnökség tagjai támogatták Nagy kinevezését, párhuzamosan feltűnt Gregor elvtárs (Martin Gregor, a Szlovák Nemzeti Színház rendezője) mint lehetőség. Rendezőnek Sztrelka Imre (Imrich Strelka) színész-énekest szemelték ki, aki elvállalta a feladatot, kérte, hogy tanulmányútra Magyarországra utazhasson (a bemutatandó Tűzkeresztséget szerette volna megnézni más színházakban), később azonban családi okokra hivatkozva visszalépett.
Fellegi István, a Csemadok Központi Bizottságának titkára ugyan részt vett a színházi toborzás szervezésében, írásbeli megbízást a Magyar Területi Színház megalapítására azonban csak 1952. augusztus 27-én kapott. Az említett Csemadok-jegyzőkönyvek szerint az ő neve igazgatóként egyáltalán nem került szóba, így valószínűsíthető, hogy kinevezése kényszermegoldás volt.

Atyus és az alapítók
Fellegi István a szlovákiai magyar színháztörténet szürke eminenciása, színházalapító igazgató, Atyus, ahogy a társulata hívta. Pályafutásáról, életéről nincs bővebb információ, nem is nagyon beszélt magáról, tehát a városi legendákból sem rekonstruálható az életútja. Ami biztos: 1904. szeptember 6-án született Rózsahegyen Fellegi Alajos festőművész és restaurátor gyermekeként. Az 1962 februárjában íródott, nyugdíjazását megelőző kádervélemény szerint főképp hivatalnoki munkakörben dolgozott, de a két világháború között Franciaországban is járt.
Felleginek a jogfosztottság időszakát követő években jelentős szerepe jutott a csehszlovákiai magyar kultúra újraszervezésében, jelen volt a Faluszínház magyar tagozatának indulásánál, a Csemadokban a megalakulás pillanatától vezető titkári feladatokat látott el.
Fellegi – szakmai képzetlensége ellenére, amit maga is beismert – közkedvelt volt a társulat tagjainak körében. A kapcsolatrendszert a színházteremtés eufóriája alapozta meg, Fellegi ugyanis remek szervezőként kézben tartotta az ügyeket. Az első évek színházi dokumentációja nagyon hiányos, ahogy Fellegi életét nem tudjuk nyomon követni, úgy igazgatói döntéseit sem ismerjük tényszerűen.

Abban azonban megegyeznek a visszaemlékezések, hogy 1952. október 1-jén a helyi Csemadok szervezet irodájában gyűltek össze a színészjelöltek. A Faluszínház magyar tagozatából jött Bottka Zsuzsa, Bugár Béla, Fekete Gyula, Ferenczy Anna, Gábor (Grébner) Gyula, Gyurkovics Mihály, H. Budai Mária, Husvár Ferenc, Kiss Lajos, Lelkes Magda, Turner Zsigmond. Udvardy Anna Karlovy Varyból érkezett, az amatőr körökben rendezőként is elismert komáromi Király Dezső a nyitrai válogató, Konrád József, Lőrincz Margit, Siposs Jenő pedig a komáromi felvételi „győzteseként” kapott meghívást a színházalapító gyűlésre. A társulathoz csatlakozott az első bemutatóig Buday Imre, Kovács Irén és Lehotay (Lipták) Antal, évad végéig pedig Tóth László. Fazekas Imre ugyan együtt felvételizett Konrádékkal, 1954 januárjáig azonban nem engedték el a munkahelyéről.

Az alapító társulat – a Csemadok elnökségének jegyzőkönyvei szerint – átesett egy háromhetes politikai iskolázáson, majd a Komáromi Munkásotthonban megkezdődtek a Tűzkeresztség próbái. A friss színészek emellett szabad óráikban a Katolikus Legényegylet épületének átalakításán dolgoztak, mert a pártrendelet ellenére az építkezés nem fejeződött be október 1-ig.
Az első előadás létrehozása felett a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház vállalt védnökséget, az előadás díszlete és jelmezei a pozsonyi műhelyekben készültek, és az előadás alkotói csapata – Munk István rendező, Bocsekné Gesztes Zsuzsa jelmeztervező, valamint Jozef Valentin (Vécsei József) díszlettervező – is Pozsonyból érkezett.

A Matesz-misszió
A Magyar Területi Színház Urbán Ernő Tűzkeresztségével kezdte meg „kultúrmissziós” működését. Az első bemutatóra 1953. január 31-én, a másodikra február 2-án került sor. „Az indulás első kirobbanó sikerében (Urbán: Tűzkeresztség) ott volt a jogfosztottság megalázó évei után a polgárjogaiba visszahelyezett, hivatásos színpadon kimondott anyanyelv íze és zamata is” – fogalmazza meg a siker okát Fónod Zoltán. A színpadról elhangzó magyar szó erősítette a közösség önbecsülését, tehát – túl a szocialista propagandán – közösségépítő szereppel bírt.

A misszió, amelynek szimbóluma a tájbusz lett, elvitathatatlan. Tiszteletre méltó, ahogy ez a néhány eltökélt, ugyanakkor tapasztalatlan alkotó elindult a színházalapítás ösvényen. Arról már nem illik beszélni, hogy ez a társadalmi feladat a másik oldalon gúzsba kötötte a művészi fejlődés lehetőségét. A színház túlélési stratégiái, országos jelenléte, tájoló jellege váltak meghatározó karakterjeggyé. Szakmai és művészi irányvonal helyett ezekből faragtak arculatot. Tóth László szerint: „csakhamar világossá vált mindenki számára, hogy a komáromi Magyar Területi Színház tevékenységének sarokpontja kezdettől fogva jellegének és arculatának meghatározása. Achilles-sarka pedig a dramaturgiája, illetve a csehszlovákiai magyar színész- és színháziszakember-képzés megoldatlansága volt”.

A színház jellegének sarokkőhöz mérhető mozdíthatatlanságával egyet lehet érteni: az adott politikai és ideológiai keretek között Pozsonytól Nagykaposig kellett kielégíteni a szlovákiai magyarság színházigényét, illetve elsősorban magyar szó iránti igényét. Az már kérdéses, hogy ez a társadalmi szerepkör elegendő volt-e az arculat kialakításához. Jellegzetessé teszi-e bármely színház szakmai arculatát a vándorlás? Már a két világháború közti időszak színi direktorai is vidékre kényszerültek, mert Kassa és Pozsony sem el-, sem megtartani nem tudta a színházait, a „lelkes vidék” színházra nevelése viszont állandó vándorlással – és állandó kompromisszummal – járt. Tehát nemcsak az államszocialista tendencia erősítette fel ezt a jelleget a szlovákiai magyar közösségben; ez a színházi hagyomány. Nem véletlen tehát az sem, hogy a Matesz emlékezetéből leggyakrabban ezek az anekdoták kerülnek elő: „ültünk a tájbuszon, és nem volt fűtés a kultúrházban…”

Ez persze önmagában még nem jelentene minőségbeli problémát, de az utazások miatti időveszteség, a különböző kultúrházak színpadi felszereltsége, illetve annak hiányosságai már sejtetik, hogy ilyen helyzetben lehetetlen ragaszkodni a szakmai elképzelésekhez, ez pedig hosszú távon kényszerű minőségromláshoz, igénytelenebb szemlélethez és önfeladáshoz vezet. Így történhetett meg, hogy az utazó színházi jelleg arculatként értelmeződött, a történeti és szociológiai adottság felülírta a szakmai szándékokat, és a színházi értelemben vett stílusteremtés lehetőségét.
„Színházunk megalapításának egyik sajátos körülménye, hogy bár hivatásos színházat szervezünk, sem színházi szakembereink, sem színészeink nincsenek. Mégis szilárdan bízunk abban, hogy a Magyar Területi Színház munkaközössége hamarosan magas átlagos színvonalat ér el…” – írja Fellegi István a Tűzkeresztség műsorfüzetében, megjelölve a színház legnagyobb problémáját: a szakmai bázis hiányát.

Az államszocialista kulturális vezetés konkrétan meghatározta azt a műsorpolitikai szerkezetet, melyben színházainak működniük kellett: kötelező volt a szovjet (orosz) színművek bemutatása, ajánlott a baráti országok és Csehszlovákia drámairodalma, a klasszikus művek bemutatását sem tiltották, és persze támogatták a szlovákiai magyar dráma színpadra kerülését, kizárólag az elvárt ideológiai tartalommal. Fellegi megpróbált a kötelezők mellett olyan klasszikus magyar és világirodalmi színpadi szövegeket választani, amelyek esztétikailag minőséget képviseltek. Ez a művészeti stratégia részben Lendvay Ferenc nevéhez fűződött, aki visszatérő rendezőként, hatékony színészpedagógiai módszereinek köszönhetően, felemelte a botladozó társulatot.
Arra azonban sem Lendvaynak, sem Munk Istvánnak vagy a Pozsonyból érkező rendezőknek, illetve a társulatból rendezéssel próbálkozó színészeknek sem volt lehetőségük, bátorságuk vagy tehetségük, hogy kialakítsanak egy bonyolultabb jelzésrendszerre épülő színpadi nyelvet, amelyben a „kettős beszéd” megszülethetett volna. Így azonban nehezen eldönthető, volt-e valós művészi törekvés arra, hogy az identitást erősítő közművelődési szerepkör betöltésén túl a színház a közösség gondolkodásmódját is befolyásolja. A színház vezetése, illetve alkotói nem tudtak, nem akartak, vagy nem mertek a „sorok között beszélni”?

A Matesz első előadásainak euforikus sikerük volt. Ez a siker elsősorban az eseménynek szólt, a csehszlovákiai magyar sajtóban megjelent recenziókban nyoma sincs a művészi munka értékelésének. Mert ahhoz, hogy egy koncepcionálisan építkező, dramaturgiailag és formailag megújulni tudó színház létrejöhessen, szükség lett volna olyan alkotókra, akik érettebb, bonyolultabb módon értelmezik a színház feladatát. A vendégrendezők kapacitása pedig jó esetben kimerült abban, hogy egy-egy előadást a lehetőségekhez mérten a legtisztességesebb módon a világra segítettek.

A „magvető” és a „kertész”
Két alkotót, Munk Istvánt és Lendvay Ferencet viszont mindenképpen ki kell emelni a vendégrendezők sorából, mert a komáromi társulatban ők rakták le a szakmai alapokat.

Munk István nemcsak azért fontos, mert ő rendezte a Matesz első bemutatóját, a Tűzkeresztséget, hanem mert az első két évadban – ahogy Siposs Jenő fogalmaz egy későbbi írásban – ő volt a „magvető” (és az igazgatói szék jogos várományosa Fellegi távozása után). Ráadásul szakmai pályája összeköti a csehszlovákiai magyar színjátszás második világháború előtti és utáni időszakát is, tehát a folytonosság szimbóluma.
Munk Nagytopoly községben (ma Románia) született, középiskolai tanulmányait félbeszakítva, 1920 és 1924 között Faragó Ödönnél, Kassán tanult színészmesterséget, majd Budapesten folytatta színházi tanulmányait. Később szlovák és cseh színházak operettszínésze volt Kassán, Pozsonyban, Olomoucban, České Budějovicében, Prágában. A második világháború alatt részt vett a cseh ellenállásban, évekig raboskodott németországi börtönökben, később Terezínben, ahonnan 1945-ben szabadult. A háború után részt vett az Állami Faluszínház megalakításában. A Szlovák Nemzeti Színház rendezőjeként érkezett Komáromba.
Munk István a színházi lexikonok egy részében szlovák nemzetiségűként szerepel, bár életrajza és szakmai tapasztalatai alapján ez nem ilyen egyértelmű. Különös, hogy a társulat tagjai maguk is szlovákként tekintettek rá, a műsorfüzetekben mindenhol Štefan Munkként szerepel, pedig anyanyelvi szinten beszélt magyarul. Tizenhét előadást rendezett a Mateszban, az első két évadban tulajdonképpen mindegyiket. A későbbiekben egészségi okok miatt visszavonult Komáromból, és csak évi egy-két produkció rendezését vállalta.

Egyik legfontosabb rendezése az 1959-ben bemutatott Figaró házassága volt. Elsősorban azzal a nézővel, színházlátogatóval számolt, aki először látja a Figaró házasságát, vagyis a nyári szabadtéri előadások közönségével. Ezért szőtte át a színdarabot, jobban mondva egyes jeleneteit régi francia dalokkal.
„A »Figaró házassága« – ahogy Munk István rendezésében a komáromi Magyar Területi Színház játssza – sokban meglepetésnek, s egyben felfedezésnek is számít. (…) A színház tapasztalt vendégrendezője ugyanis Beaumarchais vígjátékát látszólag hagyományellenesen értelmezte: a vígjáték öt képét két részbe fogta össze, vagyis az előadásnak csak egy szünete van, s az egyes felvonások összekötő kapcsaként ófrancia népdalokat használt fel. (…) Helyes Munk alapvető rendezői elképzelése, hogy a Figaró házasságát népies vígjátéknak állítja be. Helyes a darab színrevitele is – természetesen számba véve a színészek és az együttes lehetőségeit. Itt meg kell jegyeznünk, hogy annak számára, aki nem kísérhette rendszeresen figyelemmel az együttes fejlődését, a Figaró házassága igen örvendetes bizonyítéka annak, hogy az együttes színészi és előadói képessége, művészete határozottan gyarapodtak” – írta Jozef Bobok az Irodalmi Szemlében.

Az alapító társulat szakmai felkészítése Lendvay Ferencnek, a Pécsi Nemzeti Színház rendezőjének érdeme. Lendvay 1955-től 1958-ig dolgozott a Matesz társulatával, öt előadást rendezett ebben az időszakban. Bródy Sándortól A tanítónő volt az első, a kritika ujjongva fogadta: „A tanítónő bemutatásával a Magyar Területi Színház új állomásához érkezett. Ezt a fordulatot az a tény idézte elő, hogy a színház Lendvay Ferenc, a Pécsi Nemzeti Színház főrendezője személyében olyan szakemberhez jutott, aki megmutatta, hogyan kell tiszta színpadi helyzeteket kidolgozni, az előadásnak ritmust adni, légkört teremteni, eleven lüktető életet teremteni a színpadon. (…) Lendvay Ferencnek sikerült a nagy nehézségekkel küzdő, gyakran műkedvelő szintre visszahulló együttest összefogni és művészi teljesítményre sarkallni” – olvasható Egri Viktor Új Szó-beli kritikájában. A tanítónő után Miroslav Stehlík Ketten a veremben, majd Heltai Jenő A néma levente című színműve következett. Négyéves megbízatásának búcsúelőadását, az Ármány és szerelmet kettős szereposztásban állította színre. „A komoly feladatok elé állító Schiller-darab első előadása nem is keltett csalódást. Szemmel látható volt minden egyes színész igyekezete, éreztük, hogy szívvel-lélekkel tanulták be szerepüket, játékukon látszott a rendező szakavatott keze munkája (…) Lendvay Ferencnek, a Pécsi Nemzeti Színház főrendezőjének aránylag rövid idő állt a rendelkezésére a darab betanítására s ezalatt szinte csodálatos eredményt ért el. Erős rendezői egyénisége szilárdan összetartja az együttest, igyekszik a színészek útján korhű légkört teremteni a színpadon. A színészek munkáján többnyire meglátszott, hogy a rendező szinte lépésről lépésre, szóról szóra irányítja őket anélkül, hogy útját állná a kifejezésmódban az egészséges alkotói színészi kezdeményezésnek” – írja kritikai elemzésében Gály Iván az Új Szóban.

Az eufória lecsengése
Az ötvenes évek végén egyre gyakrabban jelent meg a sajtóban a Matesz vezetésével szemben az a vád, hogy kosztümös, avítt klasszikus darabokat választ a kortárs eszmeiséget tükröző színművek helyett: „…elsősorban olyan darabokat kell a színháznak játszania, amelyek mindennapi életünk nagy igazságait, korunk eszméit híven tolmácsolják” – írja Egri Viktor, aki ezt az észrevételét további írásaiban is megerősítette: „Kívánatos volna, ha (Területi Színházunk) további műsorpolitikájában a maiságra, a szocialista drámára fektetné a hangsúlyt és nem erőszakolná a kosztümös komédiákat olcsó papírfiguráival…”

Azt, hogy Egri Viktor sorozatos támadása Fellegi eltávolításának és lejáratásának része volt-e, nem tudjuk. Az biztos, hogy az ötvenes évek végére eltűnt az indulást kísérő euforikus hangnem, és egyre több szakmai támadás érte a színház vezetőségét. Fellegi István az Irodalmi Szemle hasábjain reagált a kritikára: „Szeretjük és meg is fogadjuk a jószándékú, segítő kritikát. A jószándékú segíteni akarásnak előfeltétele az igazmondás. És az ilyen kritikát nemcsak szeretjük, de kérjük is. De mit tegyünk az olyan kritikával, amely nyilvánvaló valótlanságot hangoztat? Kénytelenek vagyunk szembeállítani a kritikával a valóságot, hogy azután felvethessük a kérdést, vajon milyen cél vezette a kritikust. (…) két színházi idény tíz bemutatója közül hat mai tárgyú darabot mutattunk be. Az utóbbiak közt három szovjet darabot, amelyeknek maiságát – legalábbis feltételezzük – a kritikák szerzője nem szándékozott kétségbe vonni.”

Klimits Lajos dramaturg, drámaíró visszaemlékezése is Egri Viktor kritikáját erősíti: „Munkám távlati fejlődését tehát elsősorban a hazai írókkal való együttműködésben véltem megtalálni. Új darabok létrehozásában szerettem volna együttműködni. A helyszínen azonban kiderült, hogy az én elképzelésem naiv, nem reális, a színház vezetőségének más volt a véleménye. Nem zárkóztak ugyan el új szerzők bemutatásától sem, de műsorpolitikájukat elsősorban jól bevált, kész darabokra építették. Olyan darabokra, melyek már más színházakban sikert arattak. Tehát lényegében Komáromban olyan munka várt rám, amit minden nehézség nélkül meg tudott oldani egy jól képzett irodalmi titkár. Ezért a színház vezetőségével ellentéteim támadtak, én is türelmetlen voltam, jól jött tehát, hogy befejeztem főiskolai tanulmányaimat és zsebemben a diplomával távozhattam a Csehszlovák Rádió magyar nyelvű adásához, ahol több mint húsz évet töltöttem el.”

Fellegi Atyus lerakta ugyan az alapokat, de az égető kérdésekre nem talált megoldást. 1962 februárjában Szabó Rezső kádervéleményében a következőket rója fel neki: „Fellegi elvtárs a kezdeti nehézségek leküzdése után nem tudott kellő légkört biztosítani sem a színészek fejlődésének, sem a művészi vezetőgárda kialakulásának, sem a kollektíva megszilárdításának, sem pedig annak, hogy a színház körül tömörüljön a fejlődésben lévő csehszlovákiai magyar drámairodalom. A színházban állandóak a személyi súrlódások. Állandó ellentétek robbantak ki és gyakori volt a kapkodás és a tervszerűtlenség.” Dávid Teréz szakmaiatlanságot emleget: „És azt is rossz néven vették az állandó rendező-problémákkal viaskodó Fellegitől, hogy szakavatottság nélkül ő maga is rendezni kezdett.”
A kezdeti lendület és tenni akarás nem volt elég ahhoz, hogy egy évtizeden át pályán tartsa a színházat, a missziós jelleg a társadalmi változásokkal elhalványult.

A Faluszínház magyar tagozatának feloszlása után a Matesz kötelékébe került színészek megbontották az egységes közösséget. Ugyanakkor mintha a szakmai hiányosságok mellett lett volna valami ki nem mondott oka is annak, hogy Fellegi kegyvesztetté vált a kultúrpolitikai berkekben. A Matesz nyugdíjas művészei azt rebesgették, hogy Fellegi egy alkalommal megjegyzést tett valamelyik felettesére, s ezért a kritikájáért távolították el, sőt menekülnie kellett a városból.

Fellegi István igazgatóként nem érte meg a tizedik jubileumot, 1962. július 31-ei hatállyal nyugdíjazták. A városi legendák szerint egyik napról a másikra, egy kis motorbiciklin hagyta el a várost, a kertek alatt „menekült el”. A Matesz alapító igazgatója Pozsonypüspökiben telepedett le, és 1975-ben bekövetkezett haláláig nem tette be többé a lábát a Magyar Területi Színházba. Pedig épp nyugdíjazásának évében, a Matesz megalakulásának 10. évfordulóján tértek vissza Komáromba az első végzett színészek a pozsonyi főiskoláról.
 

Varga Emese
Részlet a szerző Száz év színházi magány című kéziratából