Megrázó jelenet tanúja voltam a napokban, amikor késő este elhaladtam egy súlyos, tragikusan végződő baleset helyszíne mellett, ahol rendőrök irányították a forgalmat. Áttereltek bennünket egy mellékútra, mert még folyt a vizsgálat. Hosszú-hosszú ideig próbálták újraéleszteni a mentősök azt a sofőrt, aki teljesen vétlenül, szabályosan közlekedve keveredett olyan helyzetbe, amit egyikünk sem tudott volna kivédeni. Rendkívül fájdalmas volt, ahogy az elterelt kocsisor lassú, már-már gyászos menetében egy zokogó asszonyra lettem figyelmes, és a vámosok bódéja mögé egy szótlan férfi húzódott be, lélektelenül meredt maga elé, talán még fel sem fogva a történteket. A baleset csupán néhány száz méterre történt attól az ugyancsak tragikus esettől a kereszteződésben, ahol azóta mindig megáll néhány munkaruhás férfi, hogy mécsest gyújtson az elhunyt kolléga emlékére. Se szeri, se száma azoknak az út menti kereszteknek és emlékhelyeknek, amelyek mellett naponta elhaladok. Hivatásvégzésünk során sokan vagyunk úton hosszú órákon át, második otthonunk lett a gépkocsi, ahol akad némi elemózsia, van pótöltözék, és a megszokott rádióműsorok beépülnek az életünkbe. A gépkocsi egyfajta mozgó lakhellyé vált, amely korántsem olyan biztonságos, ahogy azt gondolnánk, amikor bekötjük a biztonsági övet, betartjuk a forgalmi szabályokat, és tekintettel vagyunk másokra.

Végtelen útjaim kapcsán egy éjszaka arról álmodtam, hogy akaratomon kívül besodródtam két viharosan száguldó kamion közé, minden idegszálam megfeszült, hogy tartsam a sebességet az előttem haladóval, és ne gyűrjön maga alá a csomagteremre tapadt, vészesen villogó kamion. Pont ilyen helyzetbe kerültem másnap, mintha az álom fel akart volna készíteni a helyzetre. Nagy segítséget nyújtott a „vészjelző álom”, tejesen leizzadva, de megküzdöttem a helyzettel. Mélységes részvéttel gondolok mindazokra, akiknek ez nem sikerült. Ismeretlenül is adózok az emléküknek, gondolva szeretteikre, akikhez már nem térnek haza soha.

A pozsonyi autóbusz-megállóban várakozók közül sem ér haza többé az az öt utas, aki gyalogosként, teljesen ártatlanul lett áldozata egy ámokfutónak. Naponta több halálos kimenetelű balesetről értesülünk, de csak akkor hasít belénk a fájdalom, amikor egy-egy meghitt családi fotót mellékelnek hozzá, hogy érzékeltessék a hírfolyamot továbbpörgetővel, mekkora veszteség ért egy családot, egy munkahelyi közösséget. Ki gondol a megannyi tragédiáról szóló hír böngészésekor és továbblapozáskor arra, hogy a kisfiú már hiába várja a kapuban az édesapját, aki megígérte neki, hogy délután közösen kerékpároznak?

Minden egyes eset arra figyelmeztet bennünket, vigyázzunk jobban egymásra az utakon, vegyük észre az út mentén pislákoló fényeket, vegyük mindegyiket figyelmeztetésnek!