Hogy valódi finom lett volna? Hosszú évtizedeken át? Nem, nem volt az. Csak amolyan dühöngő helyetti volt. Gumiszoba helyetti olykor. Persze kezdetben olyan jópofa, olyan divatos, menő, olyan rágyújtok én is, naná…Villámgyorsan lett napi szükséglet, ha kellett dühöngeni, ha elkeseredni, ha gumiszobába menni inkább, ha nem is, csak jött a mozdulat, a fellobbanó lángocska, a szippantás éhgyomorra.

Egy kis cigaretta, aminek ezerszer is felemelték az árát, a dohányos egy kicsit mérgelődött, majd legyintett rá, hiszen minden csoda, ugyebár, s máris ott landolt a szatyorban a pakli bagó, kiszorítva a gyümölcsöt, a kenyeret is akár.

Aztán. Hosszú idő után. Amikor egy rutinvizsgálat során akkora pofont ad a sorsod, hogy a fal adja a másikat, a harmadikat is, akkor már nem is mosolyogsz annyira a sokszor hallott szövegen, hogy a fejben dől el minden, egyszerűen eldöntöd, hogy leszoksz a cigiről, és ennyi… Én ugyan hiába vártam, hogy eldőljön, ha őszinte akarok lenni, nem is nagyon vártam. Mert az én fejemben már csak akkor szokott végérvényesen eldőlni minden, értsd: a sok ostobaság, rossz döntés, megintfejjelmentemafalnak, amikor már alaposan rombolt, roncsolt bennem, rajtam a sok pökhendiség, amikor már félő volt, végleg elkopik a lábam alól az út.

Egy kis cigaretta, nem, nem török most pálcát a finom kis rudacska felett, az élvezettel szippantgatók felett sem, eszemben sincs. Anyám nem is fogta kézbe, mégis, mégis viszonylag fiatalon elment. A nagyapám ezer évig szítta, mégis, mégis késő öregkort ért meg. Azt gondolom hatalmas lelki küzdelmek után, lehet, a doktorok igaza is fontos, miszerint rengeteg betegség a füstkarikákból ered, hiszen én is azt mondtam mindig, bárcsak rá se szoktam volna.

Egy kis cigaretta…, mert az ember váltig azt hiszi ostobán, hogy a baj csak mással, másokkal eshet meg, ő védett, s amikor rájön, hogy nem, nem védett, akkor kétségbeesve világosodik meg picinyke agya, s ha a józan ész nem segített, segít a betegség, segített az egészen más gondolkodás, amikor egy kicsit átszabták a testét az orvosok.

Egy kis cigaretta…, sose tudtam utcán elszívni, de nem is zavartak soha a nyilvános helyen cigizők. A minap meg csak szomorú szánalommal néztem a tiniket, ahogy nagymenőn eregetik a füstöt. Már nem kívántam, szinte menekültem a gondolattól is, hogy esetleg én is újra…

E sok locsogással csak azt szerettem volna elmondani, hogy milyen egy esendő, gyámoltalan, kétségbeeső, az életéért reszkető is az ember, hogy mennyire ronggyá tépettnek érzi magát, ha baj van, ha a teste, a szervezete meginti, ha figyelmezteti, hogy állj. Mennyire felesleges már a fogadkozás, az önmagának tett számtalan dugába dőlt ígéret, anélkül is igaz lesz az, hogy egy kegyetlen vargabetű után átértékeli a dolgokat, másként látja a mindennapokat, még kedvenc szarkái, fakopáncsai hajnali füttyögését is egészen másként hallja meg, hallgatja reménykedve, gondolatban felnyalábolva a sárgásbarnába csavarodott őszi leveleket.

Egy kis cigaretta…, dúdolom a bugyuta régi slágert, s milyen érdekes… Milyen érdekes, hogy már nem is kívánom, nem is kívánom. Hogy rágyújtsak? Meg is undorodom a gondolattól. Sose hittem volna. S egy hatalmas eső utáni friss levegőbe jót, de jót beleszippantok. És újra, és újra, hiszen hosszú életet tervezek magamnak, abba meg már a legszebb reményeim szerint nem lesz helyük a füstkarikáknak. Reménykedem.

Fénybeesett VASÁRNAP délelőtt / kergetőző macskák zuhantak, / egy ablakból kinyúlt a hegedűszóló, / és volt egy napraforgó, aki hátat fordított a Napnak.

Balla Zsófia: Vasárnap