Azt hisszük, a sorsunk kereke ez, ezért pörgetjük. Vannak esetek, amikor valóban a szerencsénk, avagy sorsunk kerekét pörgetjük, de a legtöbbször olyanok vagyunk csak, mint az a bizonyos mókus a maga kerekében. Hajtjuk, amit fontosnak hiszünk, tesszük a mindennapot, mert kell a túléléshez, visszük a hátunkon a batyut, mert azt hisszük, csak azt lehet. Miközben érdemes lenne néha megállnunk a pergő-forgó időben, vagy inkább megállítani azt a kereket, kifújni magunkat, és kicsit körbenézni, mi minden van még ezen kívül is. Vélhetően észrevennénk, hogy mások is vannak mellettünk, lehet, ők is tekerik még a kereket, de az is lehet, hogy már megállították, és ők maguk is tekingetnek jobbra-balra.

Amikor megállítjuk kicsit az időt, de legalábbis kilépünk a szorításából, akkor érzékeljük, mi minden más is lehet ott velünk, köröttünk. Tudjuk, hogy az idő nem szűnt meg rohanni, de a tény, hogy kiszedtük magunkat a nyomása alól, akár jó érzéssel is eltölthet. Ha így állunk, azt javaslom, ne álljunk! Merjünk lépni, keresni, kapcsolódni, mert ez (is) lenne a lényege: a mindennapjaink, az együttlétek, a sorskerék hajtása nélküli megállók, a pillanatok. Melyek mellett ha elmegyünk, elvesznek, s többé nem térnek vissza. A találkozások öröme, az abból fakadó jó érzés, feltöltődöttség azonban segíthet újra visszaszállni a kerékbe, amikor ismét menni kell.

Ambrózai Zsuzanna, Ember_kép