Az elmúlt hetekben több mint 2100 orvos nyújtotta be a felmondását a szlovák kórházakban. Azt állítják, elegük lett abból, hogy a kormány még mindig nem indította el az elengedhetetlen egészségügyi reformokat. A felmondási idő két hónap, így az egészségügyi minisztériumnak már csak november végéig van ideje, hogy megegyezzen a Szlovák Orvosszakszervezettel (LOZ), máskülönben megbénulhat a fekvőbeteg- ellátás.

A szlovák egészségügyben nem először fordul elő ilyen tömeges felmondási akció. 2011-ben, Iveta Radičová kormányzása idején a szakszervezet ugyanilyen lépéshez folyamodott. Viliam Novotný akkoriban a parlament egészségügyi bizottságának elnökeként és Radičová tanácsadójaként vett részt az orvosokkal való tárgyaláson. Az idegsebészt elsősorban arról kérdeztük, hogyan sikerült akkoriban megoldani a helyzetet, illetve arról is, hogy praktizáló orvosként mit gondol az LOZ mostani követeléseiről.

A szlovák egészségügyben legutoljára 11 évvel ezelőtt volt hasonló válsághelyzet, az LOZ felmondási akciójához akkor 2400 orvos csatlakozott. 2011-ben mi vezetett ilyen drasztikus lépéshez? Miben volt más az akkori helyzet, mint a jelenlegi?

Az egyik fontos különbség, hogy a Radičová-kormány 2011 őszére már megbukott. Eduard Heger kabinetje ugyan most kisebbségi kormányzást folytat, de még így is jobb tárgyalási pozícióban van, hiszen a mandátuma még mindig érvényes. Ők még ígérhetnek hosszabb távú változásokat, például a jövő évi költségvetéssel kapcsolatban. Ehhez képest a Radičová-kormány akkor már az előrehozott parlamenti választásra készült. Megjegyezném még, hogy akkoriban mások álltak a szakszervezet élén. Peter Visolajský, az LOZ mostani elnöke is részt vett a tárgyalócsapatban, de az egészet Marián Kollár vezényelte le, aki később a Szlovák Orvoskamara vezetője lett. Én magam többször is részt vettem a tárgyalásokon, és az volt az érzésem, hogy a szakszervezet ellenzéki politikát folytat. A követeléseik között akkor is ott volt a béremelés vagy a kórházak finanszírozásának rendezése, de volt egy olyan pont is, hogy le akarták állítani a kórházak transzformációját. A Radičová- kormány ugyanis elindított egy reformot, amelynek eredményeként a kórházakat részvénytársaságokká formálták volna át. Az ellenzéki Smer és főleg Richard Raši (korábbi egészségügyi miniszter – a szerk. megj.) a parlamentben azt követelte, hogy állítsuk le ezt a reformot, és ehhez aztán csatlakozott az orvosszakszervezet is. Ennek ellenére a Radičová-kormány valóban tárgyalni akart a szakszervezettel. A miniszterelnök asszony például elismerte, hogy a béremelésre igencsak szükség van. Ivan Uhliarik akkori egészségügyi miniszter elő is állt egy 300 eurós fizetésemelési javaslattal, de az orvosok ebbe nem mentek bele. Azt akarták, hogy egy úgynevezett automata határozza meg a fizetésüket. Ezt meg is kapták, a rendszer jelenleg is működik.

Ennek a kompromisszumnak köszönhető, hogy végül az orvosok visszavonták a felmondásukat? Hogyan oldódott meg a helyzet?

A helyzet egészen odáig fajult, hogy a két hónapos felmondási idő letelt, az orvosok pedig ennek megfelelően néhány napig nem is mentek be dolgozni. A kórházak ebben az időszakban nem is tudtak rendesen működni. A 2400 orvos közül körülbelül a fele még idő előtt visszavonta a felmondását, tehát a kórházakból 1200 orvos hiányzott. Sokan azonban kulcsfontosságú osztályokról távoztak, például az aneszteziológiai, az intenzív, a sebészeti vagy a sürgősségi osztályok, ezek nélkül pedig a kórházak egyszerűen nem működhetnek. Megjegyezném, a szakszervezet azt állítja, hogy most is ez a helyzet, de a minisztérium egyelőre nem tett közzé adatokat arról, hogy pontosan milyen osztályok érintettek. De visszatérve 2011-hez, a kormány decemberben kénytelen volt kihirdetni a s zükségállapotot, a mivel a rra kötelezték az orvosokat, hogy térjenek vissza a munkahelyükre. Nagyon remélem, hogy ennél már okosabbak vagyunk, és 2011 nem ismétlődik meg 2022-ben.

Milyenek látja Vladimír Lengvarský egészségügyi miniszter tárgyalási stratégiáját? Más utat választott, mint akkoriban Uhliarik?

Sajnos én nagyon hasonlónak látom a helyzetet, mint akkor. 2011-ben, a válság kezdetén a kormány őszinte érdeklődéssel fordult az egészségügyi miniszterhez. Uhliarik több héten keresztül mindenkit azzal nyugtatott, hogy ő mindent elintéz. Amikor már közeledett a két hónapos felmondási időszak vége, előállt az említett 300 eurós fizetésemelési javaslattal, amit az orvosok kapásból visszautasítottak. Végül már nem is akartak a tárcavezetővel egyeztetni, helyette Radičovával és a parlament akkori elnökével, Pavol Hrušovskýval ültek tárgyalóasztalhoz. Én kissé ijedten figyelem, hogy most is eltelt már másfél hét a felmondások óta, de Lengvarský állítja, hogy minden rendben van. Merem állítani, hogy ha december elsején több mint kétezer orvos távozik a szlovák kórházak kulcsfontosságú osztályairól, akkor itt nem lesz egészségügyi ellátás. Ugyanabba a helyzetbe kerülhetünk, mint 11 évvel ezelőtt.

Ha most Lengvarský tanácsadója lenne, mit mondana neki, hogyan viszonyuljon az orvosokhoz?

A parlament nemrég elfogadta az egészségügyi dolgozók béremelését, jövőre szinte mindenkinek nő az alapbérét meghatározó szorzó. Több hivatás esetében ugyan nem sokkal, de valamennyit emelkedik, kivéve a szakvizsgával rendelkező orvosokat. Miért? Ők nem érdemelnek magasabb alapbért? Én két szakvizsgával rendelkező orvosként ezt sértésnek veszem. A mi munkánk talán nem érdemel megbecsülést? Az atesztált szakemberek tanítják a műtőben a fiatal orvosokat arra, hogyan kell operálni, övék a legnagyobb felelősség. Ha egy tanácsot kellene adnom az egészségügyi miniszternek, akkor az az lenne, hogy ebben a kérdésben próbáljon meg kompromisszumra jutni a szakszervezettel. Visolajskýék azt javasolják, hogy az atesztált orvosok alapbérét meghatározó szorzó 2,3-ról 2,8-ra emelkedjen, a ledolgozott évek száma után pedig ne 1, hanem 5 százalékkal nőjön a fizetés. Valahogy közös nevezőre kell jutni, mert ahogy én ismerem a szakszervezetet, ők nem fognak meghátrálni.

A parlamentben volt két kompromisszumosnak mondható javaslat, az egyiket Vladimír Baláž smeres, a másikat pedig Miroslav Urban republikás képviselő terjesztette be. Előbbi az említett szorzót 2,45-re, utóbbi pedig 2,5-re emelte volna. Baláž javaslata majdnem át is ment, ugyanis a Smer, a Hlas és a szélsőjobboldali képviselőkön kívül az SaS frakciója is mellette szavazott, sőt, még Gyimesi György is az OĽaNO-ból. A párttársai, valamint a Sme rodina képviselői azonban vagy nem szavaztak, vagy tartózkodtak, így a módosítást végül nem fogadta el a plénum. Mit gondol, ez jó kompromisszum lett volna?

Igen, ha jól számolom, akkor a két határérték közt a kompromisszum valahol 2,55 környékén mozog, szóval ez egy jó kiindulópont lehetett volna.

Másrészt viszont Visolajský azt mondja, hogy a fizetésemelés önmagában nem elég, és a szlovák egészségügynek rendszerszintű reformokra van szüksége. Ön orvosként dolgozik, így van rálátása a kórházakban uralkodó állapotokra. Valóban annyira tarthatatlan a helyzet, ahogy azt az LOZ elnöke állítja?

Elmondom, amit saját magam tapasztalok. Nálunk az idegsebészeti klinikán mindenki benyújtotta a felmondását. Én magam is, pedig nem vagyok szakszervezeti tag. Azért tettünk így, mert már egyszerűen elegünk van. Majdnem három éve van hatalmon az új kormány, de az egészségügyben ez idő alatt nem történt semmilyen valódi fejlődés. Értem, hogy elfogadták a kórházhálózatok optimalizációját, de az csak 2024- ben indul be. Ami pedig a koronavírust illeti, az volt az utolsó csepp a pohárban. A járvány alatt mindenki azt ismételgette, hogy mekkora hősök vagyunk, tapsoltak nekünk az erkélyeken, mindenki gratulált, ennyi. Továbbra is dolgozhatunk a széteső kórházakban a rossz munkakörülmények között, egyre kevesebb szakemberrel és egyre több beteggel. A nővérek jelentős része már rég távozott. Csendesebben ugyan, mint ahogy az orvosok csinálják, de Kassán például már lassan nem lehet nővért találni. Néhányan ugyan jöttek Ukrajnából, de sokkal kevesebben, mint reméltük. A betegek száma pedig csak növekszik, most próbáljuk elvégezni a koronavírus miatt elhalasztott műtéteket. Teszünk, amit tudunk, de mindig van valamilyen probléma. Mégis hogy lenne vonzó a szlovák egészségügy a fiatal orvosok számára ilyen feltételek mellett? Mondok egy konkrét példát. Vegyünk egy 30 év körüli orvost, aki nemrég tette le a szakvizsgát, és egy olyan döntés előtt áll, hogy itt maradjon-e, vagy külföldre menjen dolgozni. Itt nem feltétlenül Németországra vagy más nyugati országokra kell gondolni, hanem csak a szomszéd államokra. Vegyük Magyarországot, ahol a fizetése 6 év szakmai gyakorlat után 3500 euró lenne. Nálunk ehhez képest 2858 euró lesz a megszavazott törvénymódosítás értelmében. És akkor még nem beszéltünk Csehországról, Lengyelországról. Ha ezt az ottani kormányok meg tudták oldani, akkor nálunk miért nem lehet? Heger miniszterelnök azt mondta, hogy gyönyörű ajánlatot adott nekünk, hiszen lesznek olyan orvosok is, akik majd megkeresik a bruttó 4000 eurót. Igen, lesznek olyan szakemberek, akik megkeresik az említett összeget, de 20 évnyi szakmai gyakorlat után és havi 6 éjjeli szolgálattal. Egyszer próbálja ki Heger úr, szolgálja le azt a 6 éjjeli műszakot, ahol két-három műtét van minden alkalommal, és folyamatosan emberéletekért kell felelősséget vállalni. Ha ez olyan egyszerű, akkor csinálja ő.

Mit gondol, milyen konkrét intézkedést kellene tennie Lengvarskýnak ahhoz, hogy az orvosok meggondolják magukat a következő két hónapban?

Én a magam részéről azt tudom mondani, hogy ha a szakszervezet meg tud egyezni a kormánnyal, és utána jeleznek, hogy vonjuk vissza a felmondásunkat, akkor én megteszem. Azt, hogy konkrétan mit szeretnének elérni az egyes orvosok, én nem tudom megfogalmazni, nem beszélhetek mindenki nevében. Az is elképzelhető, hogy kórházanként változó követeléseket fogalmaznak meg. Ezzel a kérdéssel a kórházigazgatóknak kellene foglalkozni. Annyit azonban leszögeznék, hogy ez valóban nem csak a bérezésről szól. Az is legalább ugyanilyen fontos lenne, hogy az egészségügyi dolgozók érezzék a munkakörülmények javulását. A kormány most mondhatja azt, hogy kisebbségben vannak, ők ezt nem tudják megoldani. De ha minden így marad, akkor még másfél évig kisebbségi kormányzás lesz. Akkor mi másfél évig fogjuk nézni, ahogy eltávoznak az orvosok és a nővérek? Vagy jön majd egy új kormány, amely azt mondja, hogy még egy évig elemezni fogják a helyzetet? Mindig ez van. Itt már nem szavakra, hanem tettekre van szükség.