Az új helyszín, az A4 filmstúdió jól megközelíthető, tágas és remekül hangosítható, de sem barátságosnak, sem praktikusnak nem nevezhető, mert gyakorlatilag egy hangárról beszélünk. A nézők nem ingázhatnak két színpad között, koncertről koncertre, ki kell várniuk a 30 perces, vagy még hosszabb átszereléseket. Emiatt csak három fellépő fér bele egy-egy estébe, a fiatal tehetségek versenyét már csütörtökön lezavarták egy belvárosi klubban, a közönségszavazatok alapján dől el, ki léphet fel jövőre a jazznapokon. (A győztes nevét csak ma este hozzák nyilvánosságra a szervezők.) A feltörekvő hazai formációk hiánya mindenesetre sokat elvett a fesztiváljellegből. Remek ötlet volt viszont a VIP-szektort a terem hátsó részében elhelyezni, mert a támogató cégek által delegált nézők általában inkább társasági életet szeretnének élni a helyszínen, mintsem zenét hallgatni, és ily módon elég közel voltak kedvenc helyükhöz, a büféhez.

A jazznapokat a keleti végekről érkező Marek Szarvaš Projekt nyitotta, akik tavaly megnyerték a fiatal tehetségek versenyét. Vérbő, izgalmas, tartalmas zenét játszanak, és új albumuk címadó dalát (Light Outside) a népszerű magyar jazzénekesnővel, Harcsa Veronikával vették fel, akinek a lezárások alatt ilyesmire is volt ideje.

A péntek este egy igazi szívtipróval folytatódott, a D. Y. K. zenekarnév mögött ugyanis Vojtěch Dyk bújik meg. A népszerű cseh színész énekesként is jónak tartja magát, ez minden mozdulatán látszik. Kiváló zenészeket verbuvált maga köré, de ennek a produkciónak nagyobb volt a füstje, mint a lángja – tulajdonképpen jazzesített popzenét hallottunk, teátrális elemekkel. A dalokból nem marad meg semmi a fülben, a show viszont elsőrangú, sikoltoztak is rendesen a mellettem ülő hölgyek.

Youssef Dayes más kategória. A három nap alatt hallott kilenc dobos közül ő az, aki azonnal felismerhető. Egyéni stílust alakított ki, meglepő ütemváltásokkal, ördögi ritmusképletekkel.

Szombaton egy hazai szupergrupp, a Bashavel alapozta meg a hangulatot a jazz és a világzene keverékével. Ha Stano Palúch hegedűs, Marcel Comendant cimbalmos, Klaudius Kováč zongorista, Róbert Ragan bőgős és Peter Solárik dobos egy színpadra kerül, az nem sülhet el rosszul. Palúch legalább akkora újítónak számít nálunk, mint Magyarországon Lajkó Félix, Comendant pedig tökéletes jazzhangszert csinált a cimbalomból, moldáv gyökereit is kamatoztatva.

A szombat is tartogatott némi popzenét: Londonból érkezett Poppy Ajudha, egy fiatal dalszerző-énekesnő, akit új üdvöskeként harangoztak be, de inkább egy second hand Amy Winehouse-nak tűnt. Viszont elhozta Pozsonyba a fesztivál 48 éves történetének első teljes egészében női zenekarát, úgyhogy jár neki a jó pont.

Az est sztárjáról, Richard Bonáról már áradoztam az előzetesben, úgyhogy ezt most megspórolom. Azzal kezdte, hogy imádja Pozsonyt, mert itt ér véget a júniusban kezdődött turnéja, és másnap repül haza. A koncert ennek megfelelően bulihangulatban zajlott, a végén az egész nézőtér táncolt.

Az AMC trió egy régi, megbízható hazai alakulat, akikhez ezúttal Peter Lipa, a jazznapok fő szervezője is beszállt két dal erejéig. Természetesen ő volt a konferanszié is, imádjuk tartalmas, edukatív felvezetőit. Marcus Millert például tiszteletbeli pozsonyinak kiáltotta ki, annyiszor lépett már fel szép fővárosunkban a világ egyik legjobb basszusgitárosa. Ezen a fesztiválon is ő aratta a legnagyobb sikert, percek alatt elfelejtettük az előtte fellépő francia énekesnőt, Cyrille Aimée-t, pedig rendkívül üde jelenség, a már említett Poppy Ajudhánál sokkal izgalmasabb hanggal.

Summázásként annyit, hogy a szervezők igyekeztek a lehető legváltozatosabb programot összeállítani a két szűkös esztendő utáni első igazi, telt házas jazznapokra. Az idei line-up jól érzékeltette, merre tart ez a műfaj: igyekszik kicsit közelebb férkőzni a tömegekhez.