Az arcnélküli emberről készülök ugyanis írni, neki oly mély a sötét lelke, és igen, bizony: tőle származik a névtelen levél. Kaptam én is egy ilyet a nyár végén, bayeri jelzőkkel teletűzdeltet, füleki postabélyeggel, melyben a feladója a somorjai holokauszt-emlékmű kapcsán írott vezéremre reflektál könnyeden lecsapva az általam felvetett gondolatot: előfordulhat, hogy száz év múlva az én nevem is egy ilyen táblára lesz felróva. Azt írja, ha zsidó vagyok, akkor igen. (Nem vagyok az, de mint látjuk, elég bármi másban másnak lenni.) Előtte, utána szavakkal beszennyez mindent, ami tisztességes kemény munkával készül, nemcsak engem, hanem a munkatársaimat is ócsárolva, a végére magas lóról kioktat, olyan könyveket és „szak”irodalmat ajánlva, amilyet csak a nagyon-nagyon tudatlanok tekinthetnek könyvnek, szakirodalomnak meg még ők sem. Mindezt a sok mocskot azzal vezetve fel, hogy ő biz nem olvassa a Vasárnapot, ezt a libsi szennylapot. Aztán jön, hogy zsidó- meg buzisimogatók vagyunk, bezzeg az ilyen kritikus, karakán véleményt nem közöljük le. Gyűlöl minden arcot, folytatom az Omegával. Nekem ő ugyanis azért tud (névtelen) levelet írni, mert ismeri az arcom, ott van minden egyes véleménynyilvánításom mellett, alatta pedig a nevem. Akárcsak a kollégáimé. Ő nem ködbe lő, hanem távcsöves puskával tisztán látható célra.

Nem is kívántam volna ezzel foglalkozni, magamban inkább csak sajnálni szoktam ezeket az embereket, mert biztos vagyok benne, hogy az ilyennek más a baja, nem én. Valami titkos féreg foga rágja, s így próbál könnyíteni magán.

Ami napokig nem hagyott aludni, hogy pont ez a somorjai holokauszt-emlékmű kapcsán írott vezér ütötte ki nála a biztosítékot. Talán érintve érezte magát a kérdés által, hogy ma vajon hányan és kik néznék lehúzott redőnyök mögül, ahogyan engem visznek? Mert ha mégoly megátalkodott is az ember, azt, hogy ő rossz volna, nem viseli el, inkább megpróbálja azt a rosszat jóvá magyarázni. Akár átírva a történelemkönyvet, akár egy ártatlan publicisztikán felhördülve. Mert az emberinek a lényege mégiscsak a szeretet, az isteni jóság. Ugyanott írom azt is, hogy háború van, itt meg zászlójogokon torzsalkodnak törvényhozók, elkezdődött a másság kipécézése. És magyarázom, miért fontos az emlékezés, miért kell a legcsekélyebb jogsértésnél is azonnal szót emelni, az ártatlannak tűnő vicceskedést határozottan hárítani: Hogy soha többé ne fordulhasson elő. (Uram, atyám, hányszor leírták már ezt, és hányszor most újra, két hete naponta!) Ugye, hogy semmi sem történik véletlenül? Ugye, hogy minden mindennel összefügg? Amikor én azt a névtelen levelet olvastam, még csak sejteni sem lehetett, hogy valahol, nem is messze a feladójától, készül valami tragikus egy fiatalemberben, akit talán hasonló szellemben neveltek, mint ez a levél volt. És nem tudom hányadszor rá kellett döbbennem, hogy írhatok én az írástudók felelősségével bármit bárhányszor, mit sem ér, a gonosz a háttérben szövögeti terveit, s a legváratlanabb pillanatban céloz s lő. Aztán jön a zászlójogos ipse, és azt mondja, neki aztán semmi felelőssége, az amerikai filmek…, azok. Hát persze, mi itten az Isten bárányai csak a szép színes zászlóktól rettegünk, egyébként a lelkünk, a szándékaink, mint a patyolat. Felelősségünk, az nincsen.

Hallgatom a Pátriát, szeretem, még a népzenei műsorát is végigkövetem, s mit hallok!, hogy Nem loptam én életemben, csak négy csikót Debrecenben, de nem úgy fejeződik ám be, mint ahogyan azt mi az iskolában tanultuk, hanem emigyen: Elindultam hazafelé, kilenc csendőr állott elé, s kérdi tőlem: mi a nevem, hol az utazólevelem? A lájbimat kigomboltam, revolverem elékaptam. Kettőt rögtön főbe lőttem: Itt az utazólevelem! Nesze nekünk. Már a betyárjaink is amerikai filmeken nevelkedtek. Egyébként utánanéztem, Székely Ferenc gyűjtése 1894-ből. Valahogy úgy tűnik, mintha mi mindig is a betyárok, a tolvajok oldalán álltunk volna. Pedig most itt Pozsonyban sem két áldozata van ám a kegyetlen kettős gyilkosságnak! Nem beszélnek róla, de három a halott. Az elkövető fiatal életét maguk a szülei oltották ki. Akik gyűlöletre nevelték, s ez két ártatlan életbe került, meg az övébe. Pedig lehetett volna valaki más. Lehet, ha két egynemű neveli szeretetre.

Mind élnének még.

VASÁRNAP este van, gondolta, míg gépiesen ment fölfelé a lépcsőn, és hallotta maga mögött a két pár láb súlyos lépteit.

Irwin Shaw: Pap, katona, kondás