Google barátom és a könyvtár informált aztán arról, mi mellett is élek már huzamosabb ideje. A második világháborúban rabszolgamunkában épültek a flaktornyok több méter széles vasbeton falai, hogy védelmet biztosítsanak a szövetségesek támadásai ellen. Aztán a háború végeztével, bár megpróbálták, a környező épületek károsodása nélkül nem tudták volna őket lebontani. Így maradtak otrombán terpeszkedve és a környező épületek fölé tornyosulva, három helyen is a belvárosban. Olyanok, mint a csúnyán beforrt sebhelyek, amelyeket rejtegetnénk, de örökre árulkodni fognak a múltról.

Bécs háborús sebei

A várostervezők világszerte megegyeznek abban, hogy az ilyen negatív tereknek új funkciót kell keresni. Többek között jól megvilágítani, megközelíthetővé tenni, az ott élő emberek igényeinek megfelelően a lakosok szolgálatába állítani, és amennyire csak lehet, a biztonság érzetét kelteni az arra sétálókban.
Talán éppen ebből az elgondolásból az egyik belvárosi flaktornyot (amely a mindig nyüzsgő Mariahilferstrasse szomszédjában található), átengedték a tengerek birodalmának. A vastag falak elvégre tökéletes tárhelyei a hatalmas, színes halakkal teli víztározóknak. A magasságát kihasználva a tetőn étterem és rendezvénytér, az egyik homlokzaton pedig egy igazi falmászó paradicsom üzemel. A súlyos náci múltat ugyan dekorálták, de nem fedik le teljesen: az egyik lépcsőházban az eredeti, háborús falfestmények mellé magyarázatot illesztettek, és talán az sem véletlen, hogy éppen itt, a közvetlen közelében hozták létre a kínzások múzeumát is. A bécsiek jól ismerik, de a turistáknak sokkal kevésbé mutogatják a Augarten barokk birodalmát. Mondhatnánk, hogy azért, mert kiesik a Városháza–Hofburg–Schönbrunn háromszögből, de valószínűleg az is hozzájárul, hogy itt is áll egy borzasztó háborús betontoronypáros. A barokk kertben a formára vágott bokrok és rózsabokrok fölé tornyosulva nagyon durva kontrasztot képez a szürkeségével.

Sem lebontani, sem elfelejteni
A mi harmadik kerületi tornyaink is ilyenek: a szó legszorosabb értelmében árnyékot vetnek a hétköznapjainkra. Az egyik tövében a mindig zsúfolt játszótér évek óta a törzshelyünk. A másik lábánál található kutyafuttató, na meg a közösségi könyvespolc mellett is rendszeresen időzünk. A tornyok közötti rét a nagyvárosi ember ritka zöld kincse: a gyerekek szülinapi bulijainak, iskolai évzáró piknikjeinek, a felnőttek jógaóráinak helyszíne.

Ha a gondtalanul homokozó gyerekeket, és a terebélyes fák alatt rájuk vigyázó felnőtteket kérdeznénk, valószínűleg sokan nem tudnák megmondani, mi van a tornyok tetejére írva. Megannyi friss kaland és élmény szőtte körbe ezt a helyet. Ha nem kutakodik az ember, talán el is sikkad a látvány felett. Hogy kik szembesülnek mégis menthetetlenül a tornyokra mázolt hatalmas betűkkel? Kinek kell emlékeztetőként látnia az angol feliratot, amely azt hirdeti:

History wa(r)s you” – A történelem te voltál!

A hisztéria és a háború a világhoz és hozzád is köthető. A múltban és a jelenben is” – folytatódnak a sorok.

Ezen a környéken a több millió eurót érő, tágas lakások generációról generációra öröklődnek. Ritkán eladó itt bármi is, és még akkor is kiváltság ingatlanhoz jutni, hiszen az itt lakók nem engednek be bárkit maguk közé. Már a hirdetést kezelő ügynök végzi az első szűrést: titulus, vagyoni helyzet, származási hely, társadalmi státus, mind-mind latba kerül, és hiába van meg a pénzed, a tulajdonos akkor sem adja neked a lakást, ha nem illesz bele az elvárt képbe. A képbe, amely a vakolat mögött takargatott, súlyos terheket is cipel. E házak lakói nézték egykoron hónapokig, ahogy a kényszermunkára fogott emberek felépítették a Flakturmokat. Az ő szomszédjaik voltak azok is, akiknek nevét ma az épületek előtt egy-egy botlatókő őrzi. Hogy itt lakott Karolina, akit elhurcoltak, és három kicsi gyermekével Auschwitzban végezte. Vagy itt élt négy család, 23 ember, akik a deportálásból soha nem térhettek vissza. Hogy mi van tehát a háborús örökség rövidre zárt, mogorva mondatai mögött? Ez mind. Hogy felejtenének a tősgyökeres itt lakók, de még a nappali és a hálószoba ablakából kinézve sem lehet. Ideköt a múlt. Gúzsba, a saját otthonaikban kávézva is, ha nem elég tudatosak, hogy bátran szembenézzenek vele.

Itt a szomszédban is zsidó bolt volt…
Hogy megteszik-e? És megtesszük-e mi, Dél-Szlovákia településein? Gyakran nyúlok az interjúim alkalmával darázsfészekbe, amikor egy-egy idős embertől megkérdezem, hol laktak a faluban a zsidó családok. Elmondják ilyenkor, hogy itt a szomszédban is zsidó bolt volt, meg az a patika is a Weiszéké volt, és a főutcán bizony még nagyon sok ház. Aztán amikor tovább folytatom a kérdezést, hogy mi lett a családokkal, azonnal egy nagyon erős falnak ütközöm. „Senki nem tudja azt. Elvitték őket, és soha nem jöttek vissza.” Ennyi a maximum, amit mondanak. Amikor felteszem a következő kérdést a zsidó bútorral, ágyneművel, telkekkel, ingatlanokkal kapcsolatban, ugyanaz a tekintet és lezáró testbeszéd a válasz, mint a bécsi flaktornyok esetében. Hiszen nem tudom, hogy erről itt nem szokás beszélni? Nem konfrontálódnak élesben, de mégis kifejezik, hogy EZT ne is firtassuk. Beszéljünk inkább olyan dolgokról, amelyek jók, vagy legalábbis elfogadhatónak tűnnek. Másokat ne háborgassunk, mert a békét a felszínen legalábbis, bármi áron fent kell tartani. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy nemhogy nem beszélünk, de kérdezni sem kérdezünk „fölösleges” dolgokat. A problémákat, ami a családot és a közösséget illeti, megtartjuk saját magunknak. A látszat elvégre is itt a minden! A látszat, amibe kapaszkodunk, aztán szépen lassan mindannyian belefulladunk.

Tóth Erzsébet Fanni