Egy százöt év előtti októberben született, egy tizenöt év előtti novemberben aludt el örökre. Úristen! Hiszen ez most volt, ez a tizenöt előtti.

Előszedték a régi dokumentumfilmeket a tévében, sokat beszéltek róla a rádióban, megismételtek több, a műveiből készült tévéfilmet, rádiójátékot, népszerűségét, hatalmas külföldi sikereit méltatták, ha épp elcsíptem, meg-megnéztem a róla, vele forgatott filmeket.

Újra kezembe veszem, újra olvasom néhány könyvét. Igazából még pár hónappal ezelőtt olvastam el megint egyet, a Mózes egy, huszonkettőt. Akartam is írni róla egy rövid jegyzetet, de úgy mellbe csapott benne a szülők-gyerekek konfliktusa, az örökös reménytelen harc, amit magam is megéltem mind az egyik, mind a másik oldalon, hogy megnémultam, lebénultam a felismeréstől.
Nem mindig szerettem, nem mindig szeretem Szabó Magdát. Volt idő, amikor sokat olvastam, megvettem a könyveit, sokszor megdolgoztatott egy-egy hőse, története, sokszor nagyot ütött rajtam, aztán elkezdtem fanyalogni. Amikor az Abigélt már annyiszor vetítették, mint a Reszkessetek, betörőket, el is ajándékoztam a saját kötetemet. Nem mindig szerettem Szabó Magdát.

Nem szerettem őt hallgatni. Nem szerettem a hangját, a hanghordozását, jött a ronda, buta előítéletem is, amit mára már majdnem levetkőztem, de nem szerettem, affektálónak hittem, annak éreztem, annak értettem, annak még ma is, ha hallgatom, pedig csuda jó dolgokat mesélt mindig. Izgalmasakat. Sokáig a férjébe voltam szerelmes, és nem értettem, miért nem intézi el ez a híres Szabó Magda, hogy a Szobotka Tibor, aki egy igen jó író, is olyan elismerésekben részesüljön, mint ő. Haragudtam rá. Egészen addig haragudtam Szabó Magdára, amíg fel nem zokogott, amíg fel nem sikoltott eszementen siratva a férjét a Megmaradt Szobotkának című könyvében.

Sokszor, sokszor hát visszataláltam hozzá. A Pilátus igen megrázott olvasva is, filmen is. Egyszer régen meg csak jött a nagy élmény. A Régimódi történet. Megint nekem írt, hozzám beszélt, megint találkoztunk, megint megszerettem az én Szabó Magdámat. Az ő hősei a végletekig szeretnek, a végletekig gyűlölnek. Néha ezért olyan félelmetesek. Erősek vagy elesettek. Kemény munkát adnak az olvasónak.

S van egy csodakönyvem is, aminek az a címe, hogy Ókút. Azt írtam bele nagyon régen, hogy Aputól a nevem napjára, s ma is előttem van a kép, ahogy kivesz apám a zsebéből tíz koronát, s nyújtja felém, nem is az, hogy nem volt szokás nálunk a névnapokat emlegetni, a karácsonyon kívül egyáltalán ajándékozni, nem is az, hogy nem volt szokás, de hogy apámtól, az tényleg nem volt szokás, hát vettem a tíz koronán egy Szabó Magdát.

Az őz. Ezt olvasom most, és olyan szép vagy rossz emlékeket, olyan gyötrelmeket szakaszt fel bennem, hogy csak na. Alig merem letenni, alig merem folytatni. De volt egy olyan is, hogy Az ajtó. Ma sem tudom, hogy a legjobbak közé tartozik-e, de azt gondolom, hogy mindannyiunknak megvan a saját Emerence, az élet adta Emerenc, egy kegyetlen Emerenc, akinek mégis olyan sokat köszönhetünk, mert ő bizony sokszor visszanéz a tükörből, sokszor mutat fügét…

Nem mindig szeretem Szabó Magdát, de igen sokszor szükségem van rá.

Az a néhány családtag, akit beengednek, mindig VASÁRNAP jön látogatóba.

Szabó Magda: Megmaradt Szobotkának