Szebb napokat is látott biciklit gurít maga mellett, amiről a kormányon, a kerekeken és a kéziféken kívül bizony már mindent leszereltek. Mivel kizárólag tolni szokták, így valóban praktikusabb.

A néni szabálytalan időközönként, több-kevesebb fárasztó lépés után megáll, picit pihen, majd újra nekifohászkodik az enyhe kaptatónak. Óvatosan lépeget, lábával a szél kínálta avarszőnyeg alatt következetesen kitapogatja a bokaficamító gödröcskéket, vízmosta vájatokat. Ismeri a járást, felmenői emberöltők óta itt nyugszanak a dombtetőn. És a gyermeke után immár öt éve a hites ura is.

Odafent a hatalmas akácfa árnyékában újfent megjutalmazza magát egy szusszanásnyi pihenővel. Vezet jobb út is a temetőbe, csakhogy az önkormányzat ott lépcsőkkel kombinált, teraszos rendszerrel igyekezett járhatóbbá tenni a kaptatót. Kár, hogy ezzel a megfáradt szépkorúakat megfosztották a jobbára támasztékul szolgáló kerékpár használatának lehetőségétől.

Ahányszor idáig felkapaszkodik, a néni mindig vet egy pillantást a vénülő akácok és terebélyes hársak közt megbúvó falucskájára. A templom ütött-kopott tornyának, a tekergő utcákban sorjázó, lassan elnéptelenedő házaknak a látványa sajnos korántsem felemelő, viszont a perc alkalom arra, hogy teleszívja friss levegővel a tüdejét, megkínálja egy jó adag, oxigénben gazdag vérrel a rakoncátlankodó szívét. Mert amott, az orgonasövényen túl, már látszanak a sírok, várják a szerettei.

A temetőkert közepe táján lelassítja lépteit, mint a lopakodó gyermek, aki meglepni készül szunyókáló mamáját. Végül megáll az egyik sírnál, megsimogatja a fejfát, elmorzsol valami köszönésfélét. Majd a sírkertekben sokfelé divatos, padszerű szerszámtároló alkalmatosság mellé állítja a biciklit, vagy ahogy állandó útitársát és támaszát ő tiszteli, Rozsdást. A tárolóból teleszkópos nyelű partvis és törlőkendő, a kormányon fityegő vászontáskából gyufa és mécsesek kerülnek elő. Kisvártatva tiszta a sír, pisláznak a mécsesek, le lehet kuporodni a padra.

Azazhogy mégsem. A néni a szatyorból kerti virágokból készült, kissé megfonnyadt csokrot, a pad rejtekéből pedig műanyag vázát varázsol elő. A közeli kútról kisvártatva víz is kerül a csokornak. Csak ekkor derül ki, még egy arasznyi szárú, megkésett sárga rózsa is lapult a táskában.

– Most már beszélgessünk, Ignác – morzsolja a szavakat halkan a néni. Letelepszik a padra, ujjai között forgatja a rózsát.

– Aztán tudod-e, kedves, milyen nap van ma? – kérdezi mélyről érkező sóhaj kíséretében. – Valaha, ugye, ezen a napon terelték be a legelőről a Szent Györgykor kihajtott állatokat, majd kifizették a juhászokat, és újakat fogadtak. Azután kezdetét vette a szüret, a vigadozások és a lakodalmak Katalinnal záruló, errefelé olykor még ma is kisfarsangként emlegetett időszaka.

Szusszanásnyi szünetet tart, mintha valóban válaszra várna, majd helyeslően bólogatva maga folytatja:

– Bizony, bizony… Szent Mihály napja van. Emlékszel? Negyvenkilencben… ezen a napon jöttél haza a hadifogságból. Megjöttem, Mariskám! – köszöntél rám a verandáról. Ahogy ott álltál, kitárt karral, lógott rajtad a ruha, mint amit tévedésből gyerekvállfára akasztottak… Én meg sikítottam: van Isten! És repültem feléd. Még időben érkeztem, hogy átnyaláboljalak, mielőtt a térded felmondja a szolgálatot. Soha nem sirattalak, nem gyászoltalak, éreztem, egyszer hazahoznak az imáim… De amikor végre beteljesedett…

Elcsuklik a hangja, csak úgy, a keze fejével dörzsöli el az arcán alágördülő könnycseppet.

– A faluból tizenhárman vesztek oda a fronton meg a táborokban. De téged nagyon vártak idehaza. A fiunk is… nem adatott meg, hogy találkozzatok – suttogja a könnyeivel küszködve, és zsebkendő után kutat a szoknyája ráncai között. – Ha az a kósza golyó nem téved be az ablakon… Azóta is a nácikat kárhoztatom érte, pedig akkoriban a ruszkik is számolatlan szórták errefelé a halált.

Mariska lassan elcsendesedik, megtörölgeti a szemét, gondosan sokrét hajtogatja, elrakja az átnedvesedett zsebkendőt. Újabb sóhajjal jelzi, mára elég a bánatból, a fájó emlékekből.

– A rózsát neked hoztam, gondját viselem a kedvencednek. Miként a tyúkoknak is, de jövőre, ha engedi a teremtő, keltetés után lecserélem az állományt. Már csak kárálnak meg pusztítanak. El ne felejtsem, a Márton szomszéd a minap a fiaival szétkapta a düledező pajtánkat. Majd télen eltüzelgetem a sparheltben, így kicsit spórolhatok a gázzal. Jók az emberek – nyugtázza néhány fejbólintással, miközben ölében lopva összekulcsolja a kezét. – Hát így élek, kedves uram. Mircikével, a tyúkocskáimmal meg Rozsdással így múlatjuk az időt kis falunkban, a Hársfa sor 47. alatt.

Az egyik mécsesben megbillen, lassan elmerül a kanóc, ez megakasztja a néniben a szót. Az égre pillant és lekászálódik a padról.

– Én csak mondom a magamét, pedig már szedelőzködnöm kéne. A tyukicáim elülnek maguktól is, de Mircike alighanem a lábtörlőre gömbölyödve várja a vacsoráját – sorolja, miközben a rend kedvéért még sertepertél csöppkét a sír körül. – Csak hát nélküled, nélkületek… – szipogja maga elé csendesen.

Gyakorlott mozdulattal lezárja a tároló fedelét, azután felébreszti álmából Rozsdást.

– Nyugodjatok békében, kedveskéim – simogatja meg búcsúzóul is a fejfát. – A csontjaim szép őszt ígérnek, amíg nem havazik, jövök…

A hangja újfent nyugodt, könnyeinek csak az orgonasövényen túl enged szabad folyást. Hosszú lesz az út hazáig.

Kádek Gábor, Nyárasd